Uram,
Annak fényében, hogy életének majd minden percét siker és fény övezte, remélni merem, hogy megemlékezésem nem sérti ízlését, s méltónak találtatik életművéhez, mely oly páratlan fénnyel ragyog, mint aminő fényességet látott a nép, mely anno az égre tekintvén a ritkán feltűnő Nagy Üstököst csodálta majd’ egész évben, mikoron ön a napvilágot meglátta. Ím az a szerencse érte az ön édesanyját, hogy szokásos sétáját folytatván hallá, amint a tűz körül kuporgó gajdos cigányok e csillag varázsát méltaták, s hangos lelkesedéssel tudaták, hogy mely lélek ez évben napvilágot lát, fényes pályát futand majd be. Lám, édesanyja jól megforgatá szívében e szavakat, és önnek azokat szép sorban tudtára adá, mikoron ön még kicsiny gyermek vala. Hát csoda volna-é, hogy ön kiválasztottsága tudatában mindazon erőket és tehetségeket, mikkel önt az ég megáldá, nem hagyá veszendőbe menni, hanem mégoly erősen iparkodék azokat szárba szökkenteni, s hatalmas, erős fává növelni, melynek lombján lelki táplálékot talála mind, ki a muzsikáért rajong, a szegény tanulni kívánó ifjúi sereg pedig menedéket veend árnyékában.
Ó, Franz Liszt, mily áldás nékünk, hogy ön népünk szülötte, s hogy erről tanúságot tevén ön fennkölten magát köztünk valónak vallá, mily nemes jellemre utal. Engedje meg hát, uram, hogy kicsiny naplómban ez oldalt önnek szenteljem, megemlékezvén az ön szülői házáról, s majd azokról a hangulatokról, s miliőről, melyben ön életét kibontá, számot adjak. Mindazonáltal az ön szavait hadd hívjam segítségül, mikoron idézem, mely oda adással vala szülői földje iránt. Mint szerény csodálója, s zenéjének örökös rajongója, kérem, fogadja el üdvözletemet, mellyel ma, az ön születés napján önt tisztelettel köszöntöm, mindazokkal egyetemben, kik ön iránt szintúgy rajongva éreznek.
Szívélyes csodálója, T.-né, Lázár Márta.
***
„Különös a sors!(…) Megszokám, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak, és elfelejtém, hogy számomra más is létezik (...) Egy súlyos esemény hirtelen fellobbantá bennem az érzést, amiről azt hivém, hogy már kihunyt, de mégiscsak szenderge bennem valahol. Egy reggel Velencében részletes beszámolót olvasék egy német újságban az árvízről, amely Pestet sújtá. A hír valóságos megrázkódtatásként ért. Egy rendkívüli részvét, egy eleven, ellenhálhatatlan szükség kényszeríte, hogy a szerencsétlenek mellé álljak.
Ezek a belső felindulások és érzések tevék számomra nyilvánvalóvá a haza szó jelentését. Hirtelen visszatérék a múltba s szívemben tisztán és érintetlenül megtalálám gyermekkorom kincseit. Nagyszerű táj jelent meg szemem előtt... Magyarország volt a hazám! Én is, kiáltottam kissé nevetséges patriotizmussal, én is ehhez az erős fajhoz tartozom, én is ennek az eredendően szabad népnek a fia vagyok, amelynek még biztosan jobb napokat tartogat a sors! Ó távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Nagy családom! Fájdalmad jajszava visszahívott hozzád – jajszavadtól mélyen találva hajtom le szégyenkezve a fejem, hogyan felejthettelek el ily sokáig... Miért tart a szigorú sors távol tőled?”
Liszt 1838 májusában írt úti levele.
***
Képek: szülői ház, portrék, hangulatok, stílus, szupersztár, romantikus szoba ma.
Empire és romantika ma
Ha tetszik a bejegyzés, kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. A blogot itt like-olhatod. Köszönöm szépen :)