Dalmáciában, ahová jó sorsunk vezérelt, minden netes próbálkozásom ezzel végződött: nem. Ültem az ottani Spar parkolójában, volt 5 percem, és próbáltam előszedni az instant posztokat, bőgött a zene, a gyermekek nyűglődtek, és már tudtam, hogy: nem. A szállásunkon is bepróbálkoztam lelkesen, végül kiírták: nem. Amikor lett netünk, a gépem túlhevült, és kérdésemre, hogy így tudok-e végre posztolni, a Férfi csöndesen mondá: inkább nem. Végre, mikor haza jöttünk, úgy örültem, aztán a nappaliban az állam leesett, mert a gép szét lett szedve, ki lett fasírozva. Átmentetted a dolgaimat? Nem. Össze fogod rakni? Most nem. Tudod, kell hozzá egy olyan… Aha, szóval nem. Hogy lehet a folytonos nemeket elviselni? Az enyhébbeket, mint, hogy nem jutsz hozzá valamihez, aztán a durvábbakat, hadd ne soroljam. Farkas Pali, a buddhista rektorunk anno azt mondta: lazíjjá. És lapozz. Valószínűleg egyéb dolgod van, éld azt. Próbáltam élni, nem siratni az örökre elutazókat, a soha többét, a múltat se, vagy, hogy mért ezt a sorsot húztam a kalapból, stb.
A "horvát tenger" nagyon szép. Olajfaligetekkel övezett, mordori kőkemény hegyekkel. A férfiaknak szemük se rebben egy dekoltázsra, de a kis gyerekeiket és asszonykáikat óvják, mintha azok félisteni lények lennének. Sikátorok, amikben 2 perec alatt eltévedsz, nők, akiket nem zavar a hasukon a háj, és olyan édesek és mosolygósak és büszkék, mi több, dölyfösek. Napfény, zöld gránátalmát, nyári mikulás. És a csodás naplementét, amikor a tenger megszelídül, és a parton: a tai chi tanáromat! És egy piros, meg egy narancsszínű, valódi, imádott Vespa! Kabócák, amiknek pont olyan a színük, mint a fa törzsének, szinte alig lehet őket észre venni, pedig irgalmatlanul zizilnek!
Közben ott az otthon, a hazánk, aminek nincs se tengere, se sikátora, se mediterrán éghajlata, nincs 5 ezer tő leánder sehol, a férfiak zöme minden dekoltázsra oda pislog, és nem kedvesek a nőkkel, a nők se a férfiakkal, de mégis, jók ők együtt, és a föld olyan termékeny, mint a legéletrevalóbb anyaméh.
Minden szép helyen próbáltam fotózni, énekeltem a pici IX. századbeli templomban, csak úgy, levendulaszálakat is láttam összefonva, és a bizonytalanságot az emberek szemében, hogy hogyan is van tovább.
Hogyan is lenne? Úgy, hogy
igen.
Képeket itt fotóztam: Split, Sukosan, Krka, Trogir, Zadar.
