2011.05.25. 17:00 Lázár Márta
28 éven felülieknek

Eredetileg már 3 napja szerettem volna ilyen mélyebb dolgokról írni Pál Feri nyomán, de ahogy meghallgattam egy előadását, majd mégegyet, nem tudtam leállni, végül 53 közül kellett választanom. Legyen tehát ez. Ő kitette a 28-as karikát, nem véletlenül...

Önbecsülés

„Az önbecsülésnek nemcsak kívülről lehet az ember számára forrása, hanem belülről is. Mégpedig valamiféle spirituális megalapozottság által. Hogy ne kelljen az önbecsülésünket mások legyőzése árán, vagy állandóan függő kapcsolatokban másoktól kikunyizva, kikönyörögve, kizsarolva, kipüfölve megszerezni, akkor ennek valamilyen spirituális alapja kell, hogy legyen. Vagyis hogy az önbecsülésünk ne függjön semmitől, hanem egyszerűen csak fölismerjük azt, hogy ez VAN. 

Hogy az ember egy megbecsülendő valaki, hogy az ember egy érték, és az, hogy az ember érték, az élete érték, ez nem függ semmitől.

Hogy az életemnek van értelme, és ez nem függ semmitől. Se egészségtől, se pénztől, se sikertől, se Magyarországtól, se Európától, se euro-atlanti értékrendtől, és nem függ az olajbányászat éves teljesítményétől, hát ezektől kifejezetten nem függ. Hogyha ez így van, akkor érdemes szembesíteni magunkat azzal, hogy mi az, ami roncsolja bennünk az önbecsülésnek a spirituális megalapozását.”

Pál Feri egy lelki-napon megkért csomó egyetemet végzett, klasszikus keresztény fiatalt, hogy írnának össze dolgokat, amiket becsülnek magukban. Volt, aki 10 perc alatt kettőt tudott írni. Volt, aki többet, aztán mindet kihúzta, hiszen „Pl. becsülöm magamban, hogy tudok őszinte lenni… na de nem mindig.” Írt nyolcat, kihúzott hetet. Valaki más írt egyet, de abban is bizonytalan volt. Hasonló ez ahhoz, amikor kérte a kicsiket, hogy jelentkezzen, aki azt gondolja, hogy ő rossz. A templom fele fölrakta a kezét! Azon a lelki napon két dolog derült ki: egyik, hogy ezek a normális, egészséges /nek tűnő/ keresztény fiatalok óriási önbecsülési hiányokkal léteznek. A másik, hogy amit írtak, az a klasszikusan alá-fölérendelő világból való. Abból a világból, ahol aszerint becsülöm magam, hogy mások engem elismernek-elfogadnak-e, hogy sikerül-e másoknak megfelelni, megsimogatják-e a kis buksimat, illetve azt mondják-e, hogy jó keresztény vagyok. Ebből a két körből jöttek a példák. Pár óra múltán valaki fölvetette, hogy az önbecsülésnek talán valami mélyebb alapja is lehetne. Így kezdtek észrevétlenül a spiritualitás felé menni. Akkor Feri atya gondolta, hogy legyen két csoport. Egyik szedje össze, hogy mi akadályozza a keresztény ember önértékelését - az ott lévők 90%-a azonnal rácuppant erre. A másik, hogy mi bátorítja és segíti, erősíti az önbecsülésünket – erre egy valaki vállalkozott.  Egyetlenegy. Amikor azt mondta, hogy addig bele nem kezdünk, míg legalább 50-50% nem lesz az arány, csomóan lógó orral átmentek amoda, hogy na, mi az, ami segíthet, és halkan, remegő gyomorral izzadtak, hogy „jaj, csak egy párat összeszedjünk!” A másik csoportban óriási eszmecsere alakult ki, listákat írtak, vitakoztak, zengett tőlük a terem…

 „Miért van az, hogy, hogy ez így van? Próbáljuk meglátni, jöjjenek a hipotézisek. Fontos: hipotézisek! A spiritualitás, az Istennek a szeretete, vagy az Istennel való meghitt kapcsolat akkor kezd tömeges méretekben hiánycikké lenni, amikor a szabad vallásgyakorlás kezdődik, kb. a IV. században. Akkor azok lesznek csak keresztények, akik egy belső, mély ihletettségből, személyes istenkapcsolatból indulnak, és ennek okán vállalnak mindenféle megpróbáltatásokat. Odaállnak a római konzul-, meg akárki elé, és azt mondják: Márpedig én! Hát, ha ebben nincs önbecsülés, akkor nem tudom mibe’ van. Van ott önbecsülés derekasan. Csakhogy aztán világvallás lesz a kereszténység. Ha valami világméretűvé válik, akkor biztos, hogy tömegtermelésű kell, hogy legyen. Nem? Vagyis kialakul a hamburger-kereszténység. Ez a kultúr-kereszténység ízletes változata. Törvényszerűen hamburger-kereszténység lesz, mert tömegtermelésről van szó és tömegtermelésben nem lehet cigánypecsenyét sütni, meg sült oldalast! Hanem ilyen sötétségben dekkoló marhákat lehet levágni, és nyamvadt, Csernobilban átitatott salátalevél-szerű fonnyadékokat lehet berakni, és napot sose látott paradicsomszeletet lehet hozzá vágni. Ezt lehet tömegbe’! Nemde? Valamit - valamiért. Kifejezetten nem akarom ezt kritizálni. Ha a kereszténységből ilyen tömegárut csinálunk, akkor az annak minden jellegzetességét föl fogja mutatni, olyan hamburgerszerű lesz, és pl. két irányba vihet el bennünket.

Az egyik: a kereszténység nem más, mint egy jóember-csináló gyár. A keresztény egy „jó ember”, a kereszténység tulajdonképpen egy erkölcsi rend, vagy világ, amit Isten legitimál. Tehát szó sincs Istennel való meghitt, személyes kapcsolatról… Személyes kapcsolat?! Ahhoz személyes viszonyokra van szükség. Nem? Na de hát tömegtermelés van, miféle személyesség? Erre nem érünk rá, nincs elég ember, nincs elég idő, se energia. Vagyis a hamburger-kereszténység jellegzetessége az lesz, hogy Legyél jó, Petike! Ne koszold össze a cipődet, lábadat, se a talpadat! Mosakodj rendesen, ne büfögjél, ne pukizzál! És ha felnősz, akkor legyél ilyen-olyan, jó kisfiú, jó kislány!  Oké ez? Generációkon keresztül ez megy tovább.

Isten pedig legföljebb csak azért kerül elő, hogy ha a Petike egy-egy varázslatosan szabad, önfeledtnek tűnő pillanatában megkérdezi, hogy De mér’?, akkor rögtön elővehessük az adu ászt, Mert Isten azt mondta! Még apáddal pofázol, hagyján, de a Jóistennel? Fogod be a szád, Peti! És akkor Peti befogja a száját, és nő föl rendesen tovább. Ez valójában csak az ószövetségnek egy verziója. Mert az ószövetségben a Törvény volt ez a Fogod be a szád, Petike = Isten megadta a törvényt.

A kereszténység meg azt mondja ’Micsodaaa? Na majd megmondom… stb., stb.’

Két klasszikus irány lehet, az egyik, hogy a kereszténység nem más, mint egyfajta erkölcsi cucc. Legyetek jók! De a „ha tudtok” nélkül. A másik pedig: amikor a kereszténységből világnézet, ideológia lesz: mi tudjuk a tuti frankó igazságot, mi hogy van.

Nézzük ezt a mi-csináljuk-a-legjobb-hamburger-kereszténységet. Tehát:

- Ez a legjobb hamburger. Mert mi kizárólag ilyen és ilyen krumpliból készítjük neked a krumplit, és ugye tegeződünk, ugye, ez a krumpli Neked készült, pont annyi ideig van a zsírba’, ahogy Neked az pont jó, ezért veszed Te nálunk, és ha nem nálunk veszed… mi-mi MI-CSO-DAA?! Neeem, nem nálunk veszed?!!

Ez a fajta kereszténység belül a lelkiismeretnek felel meg. A hamburger-kereszténység ezen válfaja – ez mondjuk a Big menü. Big Ortodox Kereszténység sajttal - ebben a lelkiismeret válik tutivá. És ami kint zümmögi, hogy Édes fiam, türüm-dürüm, az bent a lelkiismeret. Ekkor tehát kritikátlanul az Isten hangját azonosítjuk a lelkiismeret szavával. Isten szava = a lelkiismeretem szava. A lelkiismeret szavát kritikátlanul az Isten szavával azonosítani, vagyis a spiritualitás alapjává tenni, ez nagyon csuszamlós. A lelkiismeretnek bizonyos hatásköre van, normákról beszél, szabályokról, jóról-rosszról, erkölcsről, mi a helyes, a helytelen, így cselekedj, úgy, stb. Ez a lelkiismeret hatásköre. Hogyan lehetne ez valaminek az alapja? Hiszen minden ember lelkiismerete tökéletlen. Mert a lelkiismeretünk úgy alakul ki a személyiségfejlődéssel együtt. A II. Vatikáni zsinatnak volt egy nagyon fontos kijelentése, hogy az ember a lelkiismerete alapján üdvözülhet. Micsoda kijelentés ez ahhoz képest, hogy „Az egyház megmondja, ki-hogy üdvözül”. Micsoda forradalom. És közben még ez is csak a hamburger-kereszténységnek egy jobb változata.

Hát ez is örökség, ezt, ezt nyögjük, ezt nyammogjuk, ezt a hamburger-kereszténységet. Alice Miller mit mondott? Hogy szegény szülők, mikor már a gyerekeiket kellene nevelniük, a legfontosabb érzékszervük hiányában vannak. Elidegenítődtek saját maguktól, mert azt már kinevelte belőlük a hamburger-nevelés, ugye, Spock doktor, meg a többi okos, aki azt mondja, hogy tü-dü-dü-dü-rüm. Tehát éppen a belső önazonosságból vannak már kipenderítve. Ezért aztán a nevelésben mire is szorulnak rá?

Nevelési elvek mankójára. Pontosan ez történik velünk a spiritualitásunkra vonatkozóan is. Ha a saját súlypontunkban tudnánk többé-kevésbé felnőni, akkor, ha a pap azt mondja: Testvérek, személyes istenkapcsolat! Személyes imák, imaélet, tudnád, hogy ez mi! De így nem tudod, mert a személyes imaéletből az imaéletet még csak érted, de mi az, hogy személyes? Hát azt se tudom, hogy ki vagyok. Ugye? Mert a felettes én diktatúrája alatt rogyadozol. Éppen az az érzékszervünk, súlypontunk hiányzik, ami lehetővé tenné, hogy a saját spirituális tapasztalataink birtokában egy jó önbecsülésünk legyen, hogy Istent tudjuk szeretni, hogy tudjuk nagyjából, hogy ő kicsoda. Oké ez? Szóval, nem azzal van a baj a hamburger-kereszténységben, hogy az ötéves kisgyerek ne tudná glédába állva, hogy Jézus Krisztus a világ megváltója… Nem ez a kunszt, hanem hogy Petike, tudod, hogy te ki vagy? Ez eddig senkinek se volt fontos. Ebben a mondatban a legfontosabb szó, hogy VAGY. Vagyok? Áh! Hát én Vagyok! Ez. Szóval a spiritualitás a lét szintjéről, a realitásról, a valóságról beszél, nagyon szépen. Ha megkérdezzük ezt ott, ahol a belső spirituális magunk van, hogy na, és TE mit mondasz, milyen válasz jön? Hagyjuk most a téves lelkiismeretünk szavát, aminél néha nincs jobb.

Hogy mi a spiritualitás? Isten? Ha te voltál most januárban síelni, és száguldoztál lefelé, gyönyörűen sütött a nap, szikrázó hó, s mentél lefelé, krr-sss, és te ott átéltél valamit, na az már döfi. Az lehet, hogy sokkal többet mond el az Istenből, mint a hamburger-kereszténységből fakadó lelkiismeretnek az összes szövegelése. Lehet, hogy sokkal többet mond el, sokkal pontosabb, csak erre meg nem merünk odahallgatni, vagy bízni.”

2011.05.25. 17:00

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

« Vissza a főoldalra