2011.06.14. 09:30 Lázár Márta
Pünkösd, és a kávészagú taxisofőr esete

Megnyugtató lenne azt mondani, hogy kérlek, ez egy ilyen és ilyen univerzális aktív energia, így működik és kész. Ha volna ésszerű magyarázat, hogy mi történt akkor, mi szállt le és hogyan, miért. Pál Feri azt mondja róla, hogy itt ne energiát keresgéljünk, mert személyről van szó, a Szentlélek nem energia, hanem Isten maga. A modern, pörgős információhoz szokott elme nehezen fogja fel, hogy mi is a pünkösd lényege. Nagyon jól esett vasárnap azt hallani, hogy a pünkösd Isten és ember kapcsolatáról szól. Ezúttal vittem diktafont, és jól tettem, mert családosan mentünk, és ha nem vettem volna föl, lemaradtam volna sok mindenről. Kár lett volna. Legjobban a vége tetszett. Akinek nincs türelme/ideje végig olvasni, ugorjon oda, megéri J Alábbiakban majdnem teljes egészében Pál Feri szavait idézem.

Szentlélek, avagy a végtelen Isten… Ki látta már őt valahol? Ha találkozni akarunk vele, nem kell messzire mennünk, mert – talán közhelyesen hangzik, de - éppen a szívünkben van. Közelebb hozzánk, mint a kezünk, a lábunk. A végtelen valamiképpen bennünk lakik.

Ki látta a Balatont? – kérdeztem diákmisén, s örömömre majd’ az összes gyerek felemelte a kezét. Képzeljétek el, mondtam, megyek a Balaton-parton, kezemben egy pohárral, és merítek belőle. Mi lesz abban a pohárban? Egymás után mondták a gyerekek, hogy iszap, homok, hínár, volt, aki szerint hidrogén és oxigén… Végül egyikük azt mondta: Egy mini-Balaton! Nagy örömömre eljutottak ide, mert tényleg, abban a pohárban nem egyszerűen csak hidrogén és oxigén van, meg homok, és miegymás… hanem egy picit valahogy a Balaton is.

Közel van hozzánk a végtelen, de kérdés, hogy ezt a végtelent merjük-e közel engedni magunkhoz? Vagy még inkább: MAGUNKAT merjük-e ehhez a bennünk lévő végtelenhez eléggé közel engedni?

Nagymama és unoka beszélget. Az unoka második gyermekét várja. Felsóhajt, ó, nagyi, alig van időm! Nagymama nagyobbat sóhajt, ne is mondd, mikor nyugdíjba mentem, azt hittem, mindenre lesz időm, de pont fordítva van. Visszasírom azt, amikor még dolgoztam, mert ahogy jönnek sorban az unokák, pláne nincs időm, még imádkozni sincs! Huszon-páréves unoka töpreng egy picit. Tudod, nagyi, mikor tudok én jókat imádkozni? Amikor zuhanyzom. Akkor békén hagynak, nincs semmi más, állok a zuhany alatt, érzem a vizet, a cseppeket, a jó meleget, és olyankor szoktam imádkozni. Nahát, akkor te meztelenül imádkozol?! – sipít föl a nagymama…

Hát mi tagadás… Fölvesszük magunkra a rétegeket. És azt mondjuk, hogy imádkozni: csak így. És ahogy felöltjük magunkra a szó mindenféle értelmében értelmezhető rétegeket, ezek nemegyszer a végtelentől szakítanak el bennünket. Tulajdonképpen mondhatjuk azt: igen, érdemes volna megtanulni meztelenül imádkozni. Érdemes volna…

Két férfi – egy régi, meg egy újabb keresztény – beszélget egymással. Az új azt mondja a réginek: Lenne egy fontos kérdésem, mit szólsz, de főleg az egyház mit szól ahhoz, hogy: szabad-e imádság közben enni?

Hö?! Hogy jut eszedbe?! Az Úrral beszélsz, egy magasztos dolog, nem is értem… Jó, és akkor az lehetséges-e, hogy evés közben imádkozzak? Evés közben? Imádkozni? Ó, micsoda magasztos gondolat, hogy még evés közben is imádkozol! Ilyen szépet rég hallottam!

Vannak korlátok, amiket mi állítunk a végtelen Isten elé – idebent. A végtelen Istennel hallatlan sok lehetőségünk volna találkozni és vele eltelni, de mi fölállítunk csomó szabályt és előírást, korlátot, és sokszor legnagyszerűbb kincseinket még meg is vetjük, vagy egyszerűen nem élünk velük eléggé.

Pár napja egy jegyespárral beszélgettem, egyikük ateista, a másik meg húsz éve nem jár templomba, de szeretnének templomi esküvőt. Kértem, hogy mondjanak egy spirituális élményt, tapasztalatot. Elgondolkodtak, és megszólalt a nő:

Néhány éve történt, szerelmesen andalogtunk, és egy templom mellé értünk. Csodaszép zene hallatszott. Menjünk be - mondtuk. Bent a zenekar éppen befejezte a gyakorlást, pakolni kezdtek és mindenki elment, csak egy hegedűs maradt, aki, mikor meglátott bennünket, oda jött és megkérdezte, nagyon zavarna-e az imádságban, ha még egyszer eljátszhatná a saját részét. Mi is zavarban voltunk. Persze, mondtuk, csak nyugodtan, mi csak épp bejöttünk, én ateista vagyok, ő meg húsz éve nem jár templomba… A művésznő elkezdte, és így, hárman a templomban, üldögéltünk, a művésznő elkezdte, és akkor valami nagyon fontos történt velünk, amit szavakkal nehéz megfogni. Mert nekünk szólt a hang, a zene, csak ez volt, teljes és tökéletes. Számomra ez volt spirituális élmény.

Amikor a nő befejezte, a férfi elmosolyodott: Én is ezt a történetet mondtam volna.

A Szentlékek Istennek az ateizmus nem akadály. A vallástalanság se akadály! Egyáltalán nem jelent akadályt, ezeken mi szoktunk fönnakadni.

A Szentlélek Istent ezerféle normával, szabállyal távol tudjuk magunktól tartani. Miközben a maga végtelen gazdagságával közelebb van hozzánk, mint a kezünk meg a lábunk, és ez a végtelen bennünk él. Megvan bennünk a kísértés, hogy ha már megsejtettünk valamit ebből a végtelenből, akkor birtokolni akarjuk. Megragadni, birtokolni, és eldönteni, hogy minek hogy kell lennie. Úgy tűnik, hogy a végtelen Istennel ezt az egyet biztos nem lehet megtenni. Egyszerűen ezt nem hagyja. Mert ő ténylegesen olyan szabad, hogy mi nem tudunk neki korlátokat állítani. Ha vannak is korlátok, azok azért vannak, hogy bennünket segítsenek. Mint ahogy a pohár azért van, hogy azzal lehessen meríteni. De az nem a Szentlélek Istent korlátozó pohár, egyszerűen egy eszköz, amely segít, hogy átadható lehessen.

Az életünkből sokszor szeretnénk mindent, mindent, a lehető legtöbbet kihozni. Az életünk egy óriási lehetőség, amiből a lehető legtöbbet kihozzuk. Közben pedig hogyha találkoztunk azzal a végtelennel, ami bennünk van, akkor meg tudunk állni, és rá tudunk csodálkozni valamire. Ez pedig az, hogy milyen nagy dolog az, ha oda tudjuk adni magunkat ennek a végtelennek, és megengedjük, hogy az Isten, a végtelen, az Élet mibelőlünk a legtöbbet hozza ki. Talán az emberi életnek az igazán nagy lehetősége nem az, hogy mi az ebből a lehető legtöbbet kihozzuk. Sokszor, amikor ezt akarjuk – az életünkből kihozni a legtöbbet – rögtön rövid lesz az élet, rövid lesz a nap, görcsössé válik, kevés lesz az idő, görcsbe rándul, és ezt is és még-még még ezt is akarjuk…

De hogyha nem akarjuk az életből a legtöbbet kihozni, hanem megengedjük, hogy az Élet hozza ki belőlünk a legtöbbet, akkor valahogy mintha szabadabbak is lennénk, levegőnk is lenne, és valami nagyon jó dolog tudna velünk történni. Tehát érdemes megfordítani e kettőt, nem akarni kihozni az életünkből a legtöbbet, hanem hagyni, hogy az Élet hozza ki BELŐLÜNK a legtöbbet. Ez pedig úgy tud megtörténni, ha ráhagyatkozunk a bennünk lévő végtelenre… ami pedig nem is olyan könnyű, mert amint elkezdjük a ráhagyatkozást, azonnal csalódások érnek bennünket. Ezért bizalomvesztésbe kerülhetünk, hiszen átadtuk volna magunkat, és tessék, azonnal történt valami nehézség, holott ezek a csalódások törvényszerűek az önátadás folyamatában. Arra mutatnak rá, hogy amikor magunkat átadtuk, akkor valamit istenítettünk, valaminek oda adtuk magunkat, de azt mondtuk, cserébe jöjjön majd ez és ez, így újra és újra csalódunk. Éppen ezek a csalódások segítenek abban, hogy ennek a végetlennek tudjuk magunkat oda adni, ezek mutatják meg, hogy mi a végtelen, és mi nem, hiszen ahányszor csalódunk, mindig a végtelennél kisebbre-kevesebbre bíztuk rá magunkat. Így amikor bizalomvesztésben vagyunk, tudhatjuk, hogy a végtelennél kevesebbre tettük rá az életünket, és ha ő nem úgy válaszol, amint szeretnénk, átéljük ennek a véges-fókuszálásnak, az elvárásaink-csalódásaink okozta fájdalmat.

Egy református lelkész érkezett hozzám azzal, hogy Feri, tudom, nálatok, katolikusoknál divat a lelki vezetés, nálunk ilyen nincs. És elpanaszolta, hogy úgy érzi, évek óta kiszáradt, nincs kapcsolata Istennel, nem eleven benne, mit lehetne kezdeni.

Mondjad csak – kérdeztem - vissza tudsz emlékezni egy olyan spirituális élményedre, ami nagyon erős volt számodra, és most, amikor emlékezel, érzed belőle áradni az életet, és hogy még most is erő van benne?

Igen, emlékszem ilyenre. Nászúton voltunk, Egyiptomba mentünk a feleségemmel. Megérkeztünk a szállodába, még csak kora délután volt, kipakoltunk, lezuhanyoztunk. Valamelyikünknek eszébe jutott, hogy menjünk ki a sivatagba és nézzük meg a naplementét. Kerestünk egy taxist és megegyeztünk vele. Azt mondta, fél óra alatt kivisz a sivatagba. Így is lett, félóra múlva a sivatagban voltunk, de akkor egy kicsit megijedtünk, mert este jött, magunkban voltunk, és különben is, ha megnéztük a naplementét, hogy jutunk vissza. Újra megalkudtunk a taxissal, és megígérte, hogy megvár, megnyugtatott, persze, sétáljatok, nézzétek csak a naplementét, aztán gyertek vissza, én meg haza viszlek benneteket.

A fiatal lelkész a feleségével leült a sivatag szélén, és megnézték a naplementét. Amikor jól kiücsörgték magukat, s már hűvösödni kezdett, visszamentek a taxishoz, aki várta őket. Látta az arcukon a naplementét, és azt mondta, tudjátok mit, elviszlek benneteket a kedvenc kávézómba! Vendégeim vagytok egy kávéra! Visszataxiztak a városba, beültek, a kancsó körbejárt, ittak a kávéból, és aztán elköszöntek egymástól.

- Csodálatos élmény volt! Nemcsak a naplemente, nemcsak az, hogy nászúton voltunk, nemcsak a sivatag széle, hanem, hogy milyen kedves volt velünk ez az ember!

- Igen. És te, most az Isten-kapcsolat miatt jöttél, meg tudnád mondani, hogy ebben az élményedben milyennek mutatkozott Isten?

Elkezdett gondolkodni a lelkésztársam, eltelt fél perc, egy perc, kettő, és nem mondott semmit. Ültünk ott, csöndben, töprengtem, aztán rákérdeztem.

- Nem tudod megfogalmazni? Vagy most mi a nehézség, hogy semmit nem mondasz?

- De, nagyon gyorsan rájöttem, hogy milyennek mutatkozott Isten ebben a gyönyörű élményben, ami tele van erővel és élettel! Csak nem tudom, hogy szabad-e mondanom…

Ezt meg én nem értettem.

- Mért ne volna szabad?

- Tudod miért? Mert Isten ebben az élményben pontosan olyannak mutatkozott, mint egy kávészagú, arab taxisofőr.

Kicsit segélykérőn nézett: ezt most szabad-e, a teológián ilyesmiről nem esett szó, hogy Istennek esetleg kávészaga van, munkahelye a taxi, újházasokat szállít a sivatagba naplementét nézni, és azt mondta:

- Feri, nagyon zavarban vagyok, de Isten számomra egy kávészagú, arab taxisofőrhöz hasonló, ez olyan mélyen bennem van, csak hát most mi legyen így? Én egy kálvinista vagyok…

Érdekes helyzet volt, ültünk ott ketten, és ott volt egy harmadik személy is. Egy református lelkész, egy katolikus pap, meg egy kávészagú arab taxisofőr, és nagyon jól megértettük egymást. Valamiképpen rátaláltunk arra a nyelvre, ami a pünkösdi nyelv, aminek nincsenek határai, ami éppen abból a végtelenből fakad, amiben mi hárman nagyon is meg tudtuk egymást érteni. 

2011.06.14. 09:30
Címkék: lélek hit pozitív

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

« Vissza a főoldalra