Akkor Almitra szólt: most a halálról kérdeznénk. Ő így felelt:

Ismerni szeretnétek a halál titkát.

Hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?

A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl
nem derítheti.

Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket
szélesre az élet teste előtt.

Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.

Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudásotok él;

És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.

Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.

Félelmetek a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, mely a pásztort
fogja el a király előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni
őt. Nem örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király keze nyomát?

És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?

Mert mi egyéb volna meghalni, mint meztelenül állni a szélben és
felolvadni a napfényben?

És a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása
a nyughatatlan árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék,
kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?

Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.

És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé
kapaszkodni.

És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok
táncolni.

 Képek, szöveg: Kahlil Gibran (A próféta) 1. kép forrása