Most azokra gondolok, akikre nem szeretünk örömmel gondolni, és akik ránk se gondolnak örömmel, mert az örömöt nem találják. Azokra, akiknek életében túl erős fordulatok jöttek, melyeknek sodrása kirepítette őket az elviselhető tengelyről. Gondolok azokra, akik hideg szobában vészelték át a telet, akiknek most is a meleg pulóver ad melegséget. Azokra gondolok, akik nem tudnak kenyeret venni, akiknek nincs semmijük, csak az életük, és azokra is, akiknek életéből távozott valaki, akit többé nem lehet már viszontlátni. Gondolok azokra, akiknek keze kérges a kétkezi munkától, akik a nappal kelnek és mire eljön az este, már csak a sóhajra marad erejük. Gondolok azokra, akiknek soha   semmilyen különleges étel nem jut az asztalukra, de ha van egy almájuk, veled megfelezik. A gyermekekre, akiknek nincs meg az anyjuk, apjuk, az asszonyokra, akiknek nincs ott a férjük, a férfiakra, akik megfeszülnek, hogy bírják egyedül, hogy kibírják. Azokra, akik megkeményednek az örökös nincs-től, és nincs jó szavuk, nincs mosolyuk, és nincs fény a szemükben, mélyre hullott bennük a szép és mélyre hullottak az ígéretek. Akiknek az útja betonkeménységű utat tapos, aszfaltra toppan a cipőjük, akiknek sose jut friss levegő, akik nem tudnak sírni, akik mindent megtennének, hogy megtörténjen a csoda és legyen gyarapodásban részük, de akik nem tudják a Hogyan-t és nem tudják az Utat és nincs Megmentőjük, akik elolvasnak és megcsinálnak mindent, amitől eredményt, sikert és szeretetet remélnek, és ha nem történik meg, kiábrándulva félre löknek mindent, és épp csak elvannak, a szemüket örökösen képekkel töltik, a fülükben a napi haszontalan hírek zaja dobol, de zene, andalító, kincseket felhozó, tengerekből az azúrt a szívünkbe árasztó zene nincs a fülükben, és nem is volt, és nem is lesz. Azokra gondolok, akiknek a csalódás letöri reményeiket és újra meg újra csalódniuk kell és már nem tudják, miért és merre kellene elindulni, s hogy van-e értelme, és azokra gondolok, akik a hálóikat foltozták napról-napra a parton, mígnem egy napon egy ember azt mondta nekik, jöjj, kövess engem s én emberek halászaivá teszlek, azokra gondolok, akik önként lemondanak minden földi jóról és értelmetlennek tűnő imákat és mantrákat ismételnek, csak mert azt hiszik, ezzel a világ köreibe vissza juttatják a rendet és vissza állítják a rendre szomjazó ember rendeltetését. Azokra gondolok, akiknek nem sikerült átadniuk és megmutatniuk azt, amire születtek, azokra, akiknek dühből kiáltotta a szülőjük, hogy te hülye és ő elhitte és többé már nem akart semmit, csak hülye lenni, és azokra, akik a sötétség vermeiben várják a következő pillanatot, és azt hiszik, hogy nincs, amiért értelme lenne. 

Mert minden pillanat, amiben vagyok, minden adomány, melyben részem van, minden jóság és egészség, fenség, szépség és erő, amely körül vesz, a tengerekből áramló üzenet, a nap világa, az egek messzesége és a melegség, a teák párája és az illatok aromája, a szavak zöngéje és az arcok sorai, a bizalom, a tisztelet, az odaadás, ami elér hozzám, minden, ami életem fonalát fenntartja, a Forrás érdeme, melyből merítenem adatik, s ha nem lenne, nem lennék.

Minden javamnak egy-egy töredékét azoknak ajánlom, akikre gondoltam, és hiszem és tudom, hogy a legmélyebb mélységekből is van tovább, van fölfelé, van. Van fent, van fentebb és fentebb és magasabban és minden pillanatba a végtelen és örök létezés csodája zárul.