Az ünnep a térben és az időben egy kiemelkedő pillanat, illetve ennek megelőző és lezáró folyamata. Ha már térről van szó, rövid kitérőt teszek. Arról, hogy a feng shui egy a sokféle életrendezési módszer közül. A tér, az idő, önmagunk és a természet rendjéhez segíti hozzá az embert. A tér, ezen belül pedig a lakótér: életünk egy modellje, önmagunk kifejezése.  Átvitt értelemben mutatja mindazt, ami családi, vagy az egyéni szinten zajlik. Kifejezi, hordozza a megoldatlan problémákat, és azt is, hol tartunk most.

Ha ennek a térértelmezésnek a mélyére akarunk látni, ha tudni szeretnénk, hogyan működik, az objektív megközelítést talán félre kell tennünk, vagy olyan magas szintre ugornunk, mint a kvantumfizika, vagy a húrelmélet, ahol az anyagi valóság felfogása túl van a hétköznapi tudáson.

Ha nem értünk ilyesmihez, megközelíthetjük a tér értelmezését a figyelem, és az intuíció oldaláról is. Ennek legegyszerűbb, találó kifejezése a „szívből-élni” elv. Megtalálni a helyünket, és követni saját utunkat. Elég hozzá az egyszerűség. Párhuzamosan azzal, amit a kvantumfizika felsőbb szinten magyaráz, megértjük a valóság, az élet mibenlétét. Mi köze ennek az Ünnephez? Akárcsak a térértelmezés, ami a látható formákat nézi először, míg eljut a lélekhez, az ünnep folyamata is ehhez hasonlóan, kintről befelé halad. Kintről, a világból, befelé, az „Én” lelkemig.

Tér- Rend - Ajándék

Az ünnep bevezető mozzanata a tér átalakulása. Profán szinten, az üzlettel, üzleteknél látható leginkább. Van olyan bolt, ahol már októberben megjelenik a karácsonyfa. Ez összhangban áll azzal is, hogy vajon előbb akarunk-e valamit, vagy tudunk türelemmel kivárni mindent, hagyni, hogy a tér és idő kifejtse a maga hatásait, fordulatait. Általában azonnal kell az, ami hiányzik.

Lehet-e így ünnepet várni? Van-e ma az ünnepnek varázsa? 

Igen, van. Lényege ugyanis túlmutat a formán, a külsőségeken. És itt megint visszautalok a feng shuira, mely eredeti formájában (vagyis a nem-bulvár szinten) formákat rendez át, mégis egy magasabb rend érdekében teszi, és ez a magasabb szintű rend működik, akár látjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem.

Az ünnep a változás, az idő egy pillanatát emeli ki. Egy örök pillanatot a mulandóságból. A körülmények, melyek az ünnepet övezik, mint a hideg, vagy az elsötétedés, nem a mi akaratunkon múlnak, alávetettek vagyunk benne, ez a ritmus a kozmoszt hozza be kicsi életünkbe. Örvénylik körülöttünk és bennünk a sötét. Ha nem foglalkozunk vele, talán depressziót hoz. Ha foglalkozunk vele, egybeolvadást a természet ritmusával, az idővel.

Az elszürkülés december 24-én fordulatot vesz, és az ünnep előtti hajszában tudunk-e türelmesek lenni, hogy ezt megéljük? Annyi mindenre figyelünk oda, megvenni, elkészülni mindennel…

Tekintsünk kissé az ajándékvásárlásra, vajon miben gyökerezik ez a szokás, miért adunk ajándékot, mit teszünk mindeközben. Először is ráfordítunk valamennyi pénzt, emellett időt. Mind a kettő érték, és mind a kettő áldozat. Bármennyire is hétköznapi módon tehát, az ember feláldoz valamit – igaz, profán módon, de odaad valamit, ami lehetőleg értékes legyen annak, aki kapja. Öröm legyen benne, általa. Ez rejlik a nagy hajcihő mögött. Ünnep, áldozat nélkül: nincs, és ma is, akárcsak a régi kultúrákban, egy kicsit áldozunk annak, ami, aki fontos nekünk. Az archaikus korokban kötelező volt minden ünnepen oda adni valamit, ami érték, ez sokszor eléggé szélsőséges volt, pl. állatot, vagy embert áldoztak, feláldozták a Napnak, vagy a lét különböző aspektusait jelképező felsőbbrendű hatalmaknak, melyek az életet igazgatják. A feláldozásra, áldozatra templomban, vagy szabadtéri oltárokon került sor. Ma már „csak” pénzt és időt áldozunk, és nem felsőbbrendűnek ajánljuk áldozatunkat, ajándékunkat, hanem egymásnak. Ünnepi terítéket és menüt készítünk, a hajdani korokhoz képest profán szinten, mert a régi áldozatban az étel, étkezés is fontos szerepet kapott, mindig tartalmazott valamilyen gabonát, az élet jelképét, és jelképes hozzávalókat, fűszereket, ízeket. Ezeket a legszebb, legjobb edényekben ajánlották fel, a templomban, vagy a kinti oltáron. Az áldozat után vízbe vetették, vagy elégették, vagy ünnepélyesen elfogyasztották. Mindebből az ősi rituáléból mára az maradt, hogy nem áldozathozatal, hanem az ünnep tartozéka, és egyértelműen az elfogyasztás mellett döntünk. Hálásak vagyunk a terített asztalért - első sorban a háziasszonynak, vagy házigazdának, de nem kötelező oda fordulnunk senki máshoz, akinek a jóindulatát, támogatását szeretnénk elnyerni.

Mi van mindeközben, legbelül? Mit kér tőlünk a fényesség, az eljövetel, az ünnep? Az áldozat ma egyszerűbb, belül zajlik, a lélek mély rétegeiben. Semmi mással nem tartozom, mint tisztelettel, csupán ezt kell adnom. Minden, ami előttem lett, ami éltet engem, tiszteletet kíván. Benne élek, általa létezem. Ez a Föld, alattam, ez a Levegő bennem, előbb lett, mint én, és lesz akkor is, amikor életem majd megszakad. Ez a Fény, melynek hiánya elszomorít, ez a Fény nem kíván ma egyebet, mint tiszteletet, köszönetet, meghajlást. Kössünk egyensúlyt a dolgok között, kívül és belül. Ha több az, ami kint zajlik, mint ami bent alakul, ha a takarítás, díszítés, kézműveskedés, főzés, ajándékok mellett az érzelmek és szenvedélyek, a szavak és kapcsolatok nem tisztulnak meg, nem ízesednek át, nem töltődnek fel tisztelettel, akkor hogyan lehetne… Hogyan lehetne szép karácsonyunk, hanukánk, eid ul fitr-unk. Ünnepünk.

Kitüntetett nap, kitüntetett dolgokkal

Még egyszer tehát: a külsőségeken túl mély, erős követelő erőt hordoz az ünnep: add oda bensődből, ami legdrágább neked, áldozz a láthatatlannak, szállj le mélységeidbe és emeld magasra parányi szépségeidet. Mindenfajta ünnep az áldozathozatalban gyökerezik, „újrajátszása a kezdetnek, vagy akár egy új eseménynek, melynek újra-alapítási értéke van. Valamilyen kapcsolat létesítése, a kapcsolat fenntartása, megerősítése (esetleg megszüntetése), vagy egyszerűen az öröm kifejezése, hogy a kapcsolat szilárd.” (Molnár T.)

Karácsony – az Égünnep

„Az ünnep játék és a játék ünnep, de jegyezzük meg, hogy pl. a televízió mindkettőt csírájában semmisíti meg, hiszen a képzelőerőt, a fantáziát, a másik világot körülírja, annak brutális módon diktál.” (Molnár T.)

A keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, hálaadás, a megszentelés napja kellene, hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés; hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep: az Élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.

Pilinszky szerint úgy kellene kibontakoznia az ünnepnek, mint a virágba boruló növénynek: láthatatlanul, mégis, minden pillanatban változva, egészen a kiteljesedésig.

A szeretet egyetemes. A karácsony annak ünnepe, hogy ezt a világot a végtelen szeretet hozta létre és tartja fenn; Ünnepe az örök reménynek, annak, hogy kiéhezett lelkünk, melynek Megtartóra van szüksége, egyedien fontos, személyesen számít, nem csak en masse-ként, tömegként létezők vagyunk, hanem valahol egy égi lajstromban nevünkön szólítva számon tartatunk, és soha nem veszünk el, amennyiben hinni tudunk egy mustármagnyit is.

Az Égünnep nem teljes a szakrális tér nélkül. Ilyenkor mindenki megismétel egy szakrális gesztust, ami valaha volt, „Világfát” állít, öntudatlanul is emlékezvén az ősi hitre, hogy a világok dimenziói egy középponti tengely körül forognak. Ez az axis mundi, a világ tengelye, összekötő az ég és föld között. Ezt jelképezi a karácsonyfa is. A csillag rajta: a Napot, vagy a legfelsőbb szintet, a gömbök a bolygókat, a szaloncukor az angyalokat, segítőket, a gyertya és a csillagszóró az üstökösöket, és a kozmoszban fellobbanó-kihunyó fényeket.

Az ünnep lényege az üzenet, amelyet elhozott Valaki, aki – bár köztünk élt, de nem közülünk való volt, aki a szeretetet tette törvénnyé és az alázatban, az áldozathozatalban teljessé lett, és kinyilatkozatta, hogy az Élet = kimondhatatlan szeretet, mely körül vesz mindannyiunkat együtt, és külön-külön is.

Tehetünk-e mást, mint hogy testben, lélekben meghajlunk mindenek és mindezek előtt, melyek korábban érkeztek a térbe, időbe, mint mi magunk?

„A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.

A szeretet nem birtokol és nem birtokolható.

Mert a szeretetnek elég szeretet.” (K. Gibran)

Szilveszter – a Földünnep

A szilveszter egyértelműen földi ünnep, annak ellenére, hogy szorosan kötődik az Idő fogalmához, az idő maga pedig a Föld, és azon túl a mindenség ritmusát mutatja. Ez az egyetlen ünnepünk, amely az egész esztendőt felidézi bennünk.

Hangulatához még erősebben kötődik a játék, mert míg a karácsony a szentség hangulatát fenséges, drámai módon közelíti meg, és ezáltal lényünk mélységeibe száll, hogy azokat magasra röptesse, a szilveszter karneváli hangulata a másik pólust idézi. A profán, felszabadult, visszafogottság nélküli örömre, esendő, törékeny földi énünk folyamatos megújulására helyezi a hangsúlyt.

Valaha (pl. az ókori Kínában) egyedül a király mutatta be, mindenki nevében az óesztendőt lezáró, és az új évet elhozó áldozatot, azzal a hittel, hogy ha ez elmaradna, nem lenne holnap, nem lenne tovább élet, ez lenne az utolsó nap. Úgy a király, mint a birodalom minden lakója szorosan a mindenségből jövő ritmussal egységben élt, megadva minden napnak a tiszteletet, és alkalmazkodva azon nap egyszeri és egyedi jellegéhez, a hozzá tartozó színek, formák, ízek által.

Minden ünnep az ünneplők összes érzékére hat: látványosság, szépség, erős illatok, nyelvezet, zene, amely kizárja és semlegesíti a hétköznapok hangulatát.

Az Égünnep magasztos eszközei a középpontot a Legmagasabbra, és a Legbelsőbbre próbálják tenni: miként a karácsonyi fa felső és alsó pontja jelképesen összeköti a világ pontjait, eget és földet, az ünnep egész atmoszférája a Tér és a Lélek egységét próbálja megvalósítani.

A földünnep, a szilveszter a Tér, Idő és Ember hármasságát valósítja meg, és eszköze a játék, a bohókás hangulat, a zajos öröm, amellyel valaha az ártó erőket próbálták távol tartani a közeledő kezdettől.

Egyetlen magasztos pillanata van: az éjfél, amikor „az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül az Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se…” (Pilinszky)

Felhasznált irodalom

Pilinszky János: Szög és olaj. Vigilia, Bp.1982

Kahlil Gibran: A próféta. Édesvíz, Bp. 1992

Molnár Tamás: Ünnep és játék – Arkhé, 1995/III.