Sajnos, az elejét lekéstem. De eleget kaptam ahhoz, hogy érezzem, megérte akarni, hogy eljussak, hm, beszuszakoljam magam ismét egy „PálFerire”...

„Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt. 5:46-48)
Kezdjük annál, hogy ’tökéletesség'. Az ószövetségi ember, akihez akkoriban e szavak szóltak, vajon hogyan lehetett tökéletessé? Mit jelentett számára? Első sorban azt, hogy az előírásoknak és beavatásoknak megfelel, azoknak eleget tesz.

Amikor felnőtté avatták a fiút, férfivá lett, az azt is jelentette, hogy az Örökkévalóban vált teljessé, belé ágyazódott az élete. Ennél tökéletesebb valami nincs. A felnőtt a tökéletességből részesült. Teljes értékű emberré vált, nem kellett keresgélnie. Közössége, és a közösségének hite megadta számára a teljesség lehetőségét.

A ma embere vajon lehet-e tökéletes, s ha igen, hogyan, és miben? Olyan egyszerű ez, csak oda kell figyelni :)

Először is, manapság ki számít felnőttnek? Az, aki felelősségteljes. Ugye milyen érdekes, a szó már hordozza magában, hogy aki felelősséget visel, az teljes. Na, de mi mindenért vagyok én felelős? Mindenért? Mindenkiért? Nem. Csak azokért a dolgokért, amiket vállalok. Felnőttként tudom, hogy ez meg ez az én felelősségem, és egyéb: nem. Az én helyemen, bizonyos szerepekben vagyok, bizonyos dolgokért felelős. És kész. Tudom, hogy mit kell tennem, és megteszem, akármi is van, alkalmazkodva, és az igen és nem felelősségét és szabadságát hordozva. Igent mondani is szabadság, és nemet mondani is az!

Sokan hiszik, hogy ha baj van, egy jó pap meg tudja mondani, mit kell tenni. A papoknak 3, de inkább 2 csoportja van abban, ahogyan ezt lereagálják. Az első csoportba tartozót, akihez oda megy az ember, és neki esik,”Na mondd csak, atya, mit kellene most tennem?!” - a kérdés sokkolja. Elkezd szétfolyni, lemegy az asztal alá, s onnét csipogja, hogy jaj, mit is mondjak, mit is mondjak, ezt nem tanították meg nekem, most itt vagyok és eláshatom magam, nem tudok segíteni... Kicsi gyerek lesz belőle, aki nem mer és nem tud nemet mondani, hiszen azt gondolja, hogy felelős a másikért. Ez nem a felnőtt magatartása, hanem a gyermeké.

A következő papi csoport a kérdésre, hogy ”Atya, most már tényleg gond van, mondjad, mit csináljak?!”, kihúzza magát, és elkezd megnőni. Naaaaaagy és szélesvállú ember lesz belőle, onnét lenéz a kérdezőre, és elmondja, mint egy Tökéletes Szülő, hogy: kisfiam, neked ezt és ezt és ezt és ezt és ezt és ezt és ezt kell tenned. Ma ezt, 5 év múlva ezt, 60 év múlva meg ezt! Hiszen a Tökéletes Szülő Mindent tud, és Mindent meg is Mond. És persze nem igazán felnőtt módra kezeli a kérdezőt.

A 3. csoport pap, akihez elmész, hogy „Atya, mit csináljak, nagy a gond, mondd, mit kellene tennem?!” azt mondja: nem tudom. Nem tudom, hogy mit csinálj. De nézzük, hol tartasz. Hová jutottál. Vagy megkérdezi: szerinted? Te hogy látod. És ez már egy felnőtt-viszonyulás, amiben partneri hangnemben szólal meg mindkét ember. Felnőtt kapcsolatban ugyanis nincs alá- és fölérendeltség.

A felnőtt ember arról is megismerszik, hogy immár nem az anyjához megy, hogy az adjon neki. Beéri azzal, amije van, és azzal, amije nincs. Igen, azzal is, amije nincs. És nem az apját várja, hogy az majd megmondja, hogyan legyen. Beéri azzal, amit megkapott már, és azzal, amit nem kapott meg! Miként a felnőtt szülő, beéri azzal, amit megadott, és azzal is, amit nem adott meg, és nem száll rá az immár felnőtt gyermekére. S így a felnőtt teljessé válik ebben, hogy azt is elfogadja, amit kapott, és azt is, amit nem kapott.

Hajlamosak vagyunk a nem-kapottakat hiányként megélni, holott az is egy gazdagság.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valakit egy másik mondjuk megsért, az bizony sértsen vissza, vagy minimum legyen durcás. Haragudjon. Holott szabad neki nem visszasérteni, nem-durcásnak lenni, szabad neki a sértésre nem felelni. És szabad haragudnia, és durcásnak lennie is, hogy azután tudjon megbocsátani. Mert a hamis béke rosszabb, mint a kimondott, megdolgozott fájdalom.

Vajon lehetünk-e tökéletesek? Bizonyos szinten azok vagyunk. Nem vagyunk Isten, és nem is leszünk. De van egy titok, ami körül is vesz, és bennünk is lakik, szakadatlanul. Ez a titok a mi részünk, és ez tökéletességet ad nekünk.

Milyen világlátás az, ha valaki azt mondja, nagy túrót, nincs ott semmi titok, a világ és benne minden leírható, megmagyarázható, kész van. Nekem ne mondjátok, hogy az az akárki az utcán, az egy titok. Pedig bizony titok, és titkok hordozója. Miként mindenki.

Milyen nehéz olykor kimondani, hogy igen. Akár a titokban, hogy IGEN, Isten titokként van jelen az életemben. Apukák mesélték, hogy melyikük gyerekének mi volt az első szava, és hát sokuknál a „nem” volt az első. De olyan is volt, akinél az INEM :) Hogy amikor már azt mondta volna, igen, mégis azt mondta, nem. Mi, felnőttek is inemezünk elég gyakran, nem?

Pedig minden szabadságunk megvan az igenre, és a nemre is.

Megpróbálhatjuk olykor a világot Isten szemszögéből nézni… nem úgy persze, hogy majd megmutatnám, ha én lennék Isten, mi hogy legyen, majd felkapaszkodunk a trónra s nézünk szerteszét, hogy na hadd lám, világ, milyenek is vagytok ti ott, lent. Hanem valóban úgy nézni, hogy senkit se vetni el, nem vetni meg, nem vetni ki. Nem tenni mást, mint igent mondani rá. Így nézni az egész földre…