Egy mag, vörös életfonál, mely tőle elindul, végigvisz a növesztő, érlelő folyamaton, majd eljut az gyümölcshöz. Valaki, aki gondozza, óvja, hogy ki tudjon teljesedni…

Tegnap, a Nők napja előestéjén megtartottam a kiállítási ’afterpartymat’. Már sürgetett az idő, hogy bejegyzést írjak, van is néhány majdnem kész, de nincs hozzájuk képanyagom, és az még nagy munka. Leültem a géphez, és megtartottam a felszusszanós órát, ugyanis készítettem egy kiállítást a Gödörben, vasárnap, a Nők napja – nemcsak nőknek c. rendezvényen. A szülésről. Ami egy érdektelen téma, ha valaki éppen nem akar szülni, vagy éppen nem túl van rajta. Semmi köze ahhoz, amivel egy hétköznapon bárki foglalkozik, nem kapcsolódik semmilyen témához. A képeken 15 nő, a természetes szülés különböző fázisaiban, és másik 8 nő vajúdó, szülő hangjai a háttérben.

Néhol férfiak is feltűnnek, és a világra kiérkező baba. Egyik asszonytársammal, valamint a férjeinkkel együtt dolgoztunk, hogy a képanyag, és minden más összejöjjön, a legnagyobb teher mégis rajtam feszült. Gondolom, kívülről nézve érdekes lehet, hogy egy nő, aki eredetileg színész, emellett feng shui tanácsadó, hogy jut oda, hogy kiállításokat készít immáron tizenéve, holott nem ez a végzettsége, s miért a szülés témájában. Furcsa, de éppen a színészet, művészet által nyílt ki előttem ez a világ. Most, hogy már rég tudom, minden mindennel összefügg, nem tartom furának. Valaha menekültem ettől az egésztől…

Édesanyám szülőotthonban dolgozott, s amikor kislányként kérdezgettem a szülésről, rengeteget mesélt, csupa borzalmat. Természetesen én is borzalmasan születtem, sokat szenvedett anyukám is. Úgyhogy 14 évesen el is döntöttem, hogy ezt soha nem akarom átélni. 1993-ban, amikor a színit befejeztem, Kovács Ildikó néni, a kolozsvári Bábszínház néhai neves rendezőnője, aki igazi világpolgár volt, és járatos kb. mindenben, ami szép és jó, szervezett egy alkotótábort. Összművészeti jellege volt, vagyis mindenfélét tanultunk. Festést, tai chit, táncot, rajzot, zenét, éneket, bábozást, agyagozást, műv. történetet, stb., stb. Ildikó néni hozott magával egy magánkönyvtárat is, amiből kötelező volt kölcsönözni. Ekkor került kezembe a Gyöngéd születés c. Frédérick Leboyer-könyv. Benne egy magyarországi cím. Amikor Ildikó néni megkért, meséljek a könyvről, azt is hozzá adta, hogy ő maga találkozott olyan emberekkel, akik Leboyer-módszerrel, gyöngéden jöttek világra. Mostanság úgy 40 évesek. Közös ismertetőjegyük, hogy nem ismerik a félelmet. Akkor és ott megilletődve hallgattam, utópisztikusan hangzott, pedig nem az.

Azt gondolnánk, a szülés egy izolált téma, pedig mind születtünk valahogyan, és a megszületésünk élménye az első emlékünk, ami az alapot adja.

A születési / és szülési traumákkal sok-sok szakértő foglalkozik. Ahogyan születtél, megküzdöttél, és megnyerted a harcot, úgy fogsz végig menni az életed alagútján is. Az öngyógyítás képessége rengeteg blokkot old fel ebben az elsődleges élményben, és úgy is gyógyítható, hogy valaki végigcsinál egy saját-születés terápiát…

Minden mindennel összefügg, s ha valaki fogékony a szépre, az minden téren rátalál, akárcsak budapesti mozgásszínészet tanárom, Regős Pali bácsi, aki pár hónappal később elkérte az éppen nálam lévő könyvet, átlapozta, majd hosszan értekezett arról, hogy Michel Odent miért gondolja kiemelkedőnek, hogy az anyát hagyják békén vajúdni, s hogy a túlzott medikalizáció és kontroll milyen komplikációkhoz vezet, és ezeknek a születéseknek milyen alap-beállítottságú nemzedék lesz az elszenvedője… Pali bácsi (természetesen) személyesen ismerte a könyv fotósát is, Jessica Johnsont, és találkozott Odent-nal is. A könyv, a Mindannyian a víz gyermekei vagyunk, nagy kedvencem. 

Ilyen előzmények után, hogy egy híres rendező Nő, és egy híres mozgásművész Férfi beavatott abba, hogy létezik a szülésnek, születésnek egy talán számomra is járható alternatívája, 1993-ban becsöngettem a könyvek kiadójához, és előadtam, hogy szeretnék egy születésházat alapítani. A neves Valaki enyhén szólva szembe nevetett, majd nyelt egyet, és azt mondta, ugye tudom, hogy ennek az ideje még nem jött el, és nagyon nehéz megvalósítani.

Nem tudtam. MA már tudom. Mert ma sem jött el. Hogy lehet elmagyarázni, hogy a természetes szülésben nem a pislákoló mécses, meg a damaszkuszi rózsaillat, meg a derékmasszázs, és a gátvédelem a legfontosabb? Hanem az idő, ami rendelkezésre áll, amiben a vajúdó átadhatja magát a testében végbe menő folyamatoknak. Hogy az ideális szülés-tér az a hely, ahol a vajúdó biztonságban érzi magát.

Hogy lehet kifejteni, hogy ez mennyi előkészülettel jár, mennyit kell foglalkozni a testeddel, a saját születéseddel, a szexualitás és nőiség dolgaival, mert ha ezeket a vajúdó esetleg nem dolgozta át, akkor egy előretörő negatív testi emlék pl. megakaszthatja a szülést. Hiszen hasonlóan a szexualitáshoz, szüléskor ugyanazok az idegrendszeri, hormonális és testi területek aktívak.

„Mert a test emlékezik”- mondta a neves francia mozgásművészet tanárnő, akinek a kurzusán nem győztünk csodálkozni, hogy miként képes eljátszani egy kisbaba állapotát.

Emlékezz! Mondta, és csak annyit kellett engednünk, hogy a testünk, és emlékezetünk, a lelkünk mély rétegeiben megmoccanjon az élmény, és elő törjön, csak hagyni kellett, hogy játsszunk.

A szülésre készülő asszony tehát sokat törődjön azzal, hogy vajon mi mindenféle emléket, érintést tárol a teste. S hogy élete folyamán miként élte át a nemiség, nőiség, szexualitás témáját. Ha van valamilyen negatív élménye, azzal foglalkozzon alaposan, és dolgozza fel, mert a szülésbe azt nem viheti bele. Nem viheti bele a bánatait, lelki fájdalmait, félelmeit.

A szülés idejére meg kell erősödnie. Fontos, hogy akik a szülésnél jelen vannak, milyen kedélyállapotban vannak. Ha valaki fél, mégha nem is mutatja ki, a szülést megakaszthatja. Főleg a férfiak szorongása lehet veszélyes, ezért pl. Michel Odent nem ajánlja apák jelenlétét ennél a teljesen női mozzanatnál.

Nem lettem születésház-alapító, de a későbbiekben készítettem sok kiállítást természetes szülésnél készült fotókból. A legutóbbit 2003-ban, a Millenárisban.

Azóta jópár év telt el, és kb. egy hete hívott fel valaki, hogy mit szólok hozzá. Boldogan vállaltam. Mégis, amikor szombaton, Budapesten a tömeg közt baktattam, nyomorult érzésem volt, mert tudtam, hogy ez senkit nem érdekel. Senki nem tartja fontosnak, hogy milyen fontos, hogyan jön világra az új, zsenge Élet. Ő, akiről azt hisszük, hogy semmit se érez, nem érzékel, nem lát. És hogy a szülést csak az anya szenvedi…? Hát nem. Ki lehet próbálni, vajon milyen önerőből áttörni egy szűk alagúton, amiben a tested épp csak elfér, és lök valami előre, de neked is törnöd kell, hogy kijuss, félsz és erőlködsz, végre megszabadulsz, boldog vagy, azonnal elönt az anya testén végigsöprő hormonhullám, megnyugszol.

Az életed alapélménye. Félelem, vagy nyugalom.

Amikor megérkeztünk a rengeteg holmival a Gödörbe, féltem. Súlyként nehezedett vállamra a felelősség, hogy „jót kell alkotnom”, és elsírtam magam. Szerencsére csak a szervezőtársam látta, és azonnal megkérdezte, mi van, sírsz? Aha, mondtam. Miért. Nehéz elmagyarázni. Mert legszívesebben elszaladnék, mert ez borzasztó nehéz, vajon sikerül-e.

Azt hiszem, valamelyest sikerült. Jobb is lehetett volna, ilyen lett. 15 asszony arca, és még azoké, akik a szülés hangjaikat adták. Sokféle hangja van a szülésnek, ezek, amiket összevágtunk, kíméletlenek voltak. Azt mondta valaki, aki nagyon intellektuel – egyéniségnek tűnt, hogy életében nem volt még így megilletődve. Egy férfi volt, 50 év fölötti. Azt hiszem, a szavai meggyőztek, hogy megérte nem-aludni, fennmaradni, megérte és megéri üzenni, hogy:

Asszony, nő, csajszi! Szülni jó! Szülni csak te tudsz! És melletted ott a védelem, az erő, a megtartó ölelés, a Férfi, a pasi, aki nélkül mi nők soha, de soha nem tudnánk nővé és anyává válni. Hódolat nekik, és szívünk minden szerelme az övék legyen. A társé, az apáé, akit minden szavunkkal, mozdulatunkkal, újra és újra megtisztelünk, akihez oda simulunk.

Csak mert a Hold a Naptól kapja fényét. S a Nap fénye értelmet a termékenységben kap.

Nők napján is.