2011.03.21. 15:00 Lázár Márta
Önbecsülés

hotel-eden-roc-ascona-01.jpg

Avagy vasárnapi gondolatok hétfőre, a Szex telefonhívásra (Deception) c. film kapcsán

Hirtelen toppan eléd, bemutatkozik, megkérdezi, hogy vagy, mit csinálsz. Frappáns válaszokkal reagál, tökéletes fogsorral nevet, csupa derű és humor. Drága ruhát hord, de a finom szövet és a márkás kiegészítők semmi ahhoz képest, hogy milyen matériából van ő maga összerakva, az önbecsülése mindenen átsugárzik, magabiztossága mellett minden szürke és fakó… Te is. Pedig nem kérkedik, hogy a Princeton-n végzett, s hogy magas körökben forog. A világ legmenőbb városaiban, ötcsillagos szállodákban bonyolítja találkozásait, mindent birtokol, ami ahhoz kell, hogy a SIKER örökös tartozékként loholjon utána. Gyönyörű a lakása, benne az egyik kép a híres Gerhard Richter-féle Két gyertya.

Fel sem tételezi, hogy te esetleg nem tudsz teniszezni, golfozni, és mivel szimpatikusnak tart, elhív egy-két partira.

Hogy érzed magad tőle?

Bevallom, én nem voltam boldog. Eddigi életem az övéhez képest úgy zsugorodott össze, mint tűz közelében a műanyag zacskó.

Mert hiába, hogy mindezt egy filmbeli pasi prezentálja, ilyen emberek léteznek, sőt, léteznek olyan nők is, akik hozzá hasonlóan mérhetetlenül sikeresek, gyönyörűek, de ami megszépíti őket tetőtől-talpig, az nem csupán a siker és boldogság, hanem az önértékelés, a tettvágy, ami hajtja őket, amiben a kételynek és öntiprásnak, a melankóliának és flegmatikus hanyagságnak nyoma sincs.

Társadalmunkban, országunkban ritkán látni ilyen nagyon karizmatikus egyéniségeket, akik természetesen teljesek, nem szédültek meg a sikertől: náluk ez alapállapot. Az enneagramban olvasom, hogy vannak eleve a sikert képviselő nemzetek, naná, hogy az amerikai startból az! Persze ott se mindenki ilyen, nem is dicsérem őket, s akit fent említek, a férfi egy réteg képviselője, de kérem szépen, ez a réteg létezik, és nem biztos, hogy erejét a pénz adja! Inkább az önbecsülés mértéke.

Ha fokokban lehetne mérni, hogy ki mennyire tartja magát értékesnek, a 100-as skálán nála biztosan ficeregne a mutató, mert még tovább akarna ugrani. Ehhez képest én, te, ő, MI mind ezerszer szerényebbek vagyunk. Nem akarunk szebbek és jobbak, sem tökéletesebbek lenni, nem akarunk kilógni semmiben, ezt tanultuk, erre nevelt a család és az iskola, senki sem szajkózta nekünk születésünktől, hogy öröm, hogy létezünk, milyen csoda, hogy egyáltalán megszülettünk, milyen jó létezni a testünkben, milyen fantasztikus megtapasztalni az erőnket, hajtani, míg össze nem rogyunk, sőt, a szüleink generációját még meg is büntették, ha nagyon egyéni akart lenni, aki pedig egyéniség volt, az menekült… Ilyen alapokkal indultunk útnak mi, a ma fiatal felnőttjei, és mekkora munka visszanyerni egyenként és közösségileg is önmagunkat. Merni vállalni, hogy EZ VAGYOK, kifejezni, szólni, mosolyogni, nevetni, merni kiáltani, mérgesnek és dühödtnek lenni, kiadni a mérget és a feszültséget, aztán hajtani, előre lépni, törni, rugaszkodni, ugrani, repülni, megtapasztalni létezésünk határait önerőből, minden külső serkentő és stimuláló szertől mentesen, és boldoggá lenni abban, amiben vagyunk, tudni, hogy micsoda érték a létezésünk…

Gondolj bele egy pillanatra, kikkel találkoztál az elmúlt héten…

Én csak olyanokkal, akik nem becsülik eléggé sem a fizikumukat, sem abba nem tesznek semmi pluszt, ahogyan vállalják és kifejezik önmagukat. Tevékenységüket nem állítják be rendkívüli dolognak, nem kiabál róluk, hogy „Hé ember, én egy tökéletes és boldog ember - ’informatikus, ’programozó, ’kézműves, ’nyugdíjas közgazdász, ’gyesen lévő pszichopedagógus, ’villamosmérnök… – vagyok.

Ha mérni lehetne az önbecsülés mellett azt is, hogy ki mennyit ad bele abba, ahogyan létezik, mennyi a lelkesedésének foka, a 100-as skálán az említettek úgy 30 pontot tudnának össze szedni. Én se vagyok kivétel, mert amikor „nincs akció”, vagyis valami rendkívüli (kiállítás, cikkírás, stb.), akkor visszaereszkedem takarékra. Ezt az alap-takarék hőfokot látom mindenfelé, a fogorvosnál, a páciensein, a metróban összehúzódva, vagy túl bő lére eresztve ülő embereken, az anyuka társakon, és azokon, akik árgusan figyelik az anyukákat…

Akikkel a filmet néztük tegnap, azok közül ketten szintén ilyen nem-merők, illetve csak mostanában merők. Pedig mind a hárman kivételes, és szeretetre méltó egyéniségek.

J. törékeny alkat, erős hangja van, szereti a francia kultúrát és a klezmert. Tangóharmonikázni tanul. 50 év körül járó nő, szereti az étcsokit, és hozzá a pezsgőt. Érdekes és gazdag egyéniségnek tartom. Élete első klezmer-koncertjét szervezi a Mikszáth-téren, mégpedig március 30.-ra, a régi Tilos az Á-ban. Amikor megkérdezem, miért a klezmer, azt mondja, mert tele van életszeretettel, életörömmel, és ez kell a mában.

S., a férfi, aki a filmklubot szervezi, 40 éves. Magas, termetes, a szeme, mint a parázs, világok égnek benne, rendkívül összetett személyiség, s pont ezért is nagyon sokat tanul magáról úgy a való életben, mint a különböző módszerek és terápiák által. Rengeteg tudását eddig csak szórta, saját sikerei elől meglépett. Mostanában kezd ébredezni, hogy talán a siker, mint a szélfújta por, összegyűjtve alakká válhat, alkotássá.

Végül J., az életem egyik kivételes ismeretsége, akit elsőre kb. istennőnek gondoltam, annyira nyugalmas, szépséges, azt hiszem, túl van az 50-en, kicsi termetű, valamelyest telt, csodanő, kommunikációs tréner, s nem is akármilyen szinten!

Azt hiszem, ő az egyetlen, akiben láthatóan jelen van a folyamatos önbecsülés. Amikor megjelent az ajtóban és az életemben, csupa erő és teljesség volt, pedig az úton, amit megtett, önerejéből küzdötte magát végig, úgy, hogy közben 3 gyerekét nevelte. Szeretem őt. Őszinte és leplezetlen. Ápolt, természetes és szép. Biztos vagyok benne, hogy a legrangosabb ötcsillagos eseményen is rezzenéstelenül, mosolyogva tudna állni, nem túlozná el, és nem is adná alább.

Amikor véget ér a film, és azon gondolkodom, hogy (Hellinger úr hipotézise alapján) vajon azért nem merünk-e sikeresek lenni, kivételesnek mutatni magunkat, mert hűek vagyunk lelkünkben a küszködő, szenvedő felmenőinkhez, akik szintén szerények és szenvedők voltak, vagy csak azért, mert ez így kényelmes?… És megakad a tekintetem egy újság címlapján, rajta egyik főállású gurunk mondja, hogy „Miért élünk rosszul?” Azt hiszem, például itt van a kutya elásva, valaki mindig meg akarja mondani, mi a jó, és mi felé fordulunk, hogy hadd mondja. Miért nem lehet ugyanezt így megfogalmazni: „Miért élünk jól”?! Miért keresi eszméletlenre magát valaki azzal, hogy az összes létező magyar szemébe azt kiabálja, hogy „rosszul csinálod, rosszul élsz, az nem jó, amit csinálsz, nagyon gáz, ha nem flakonos izével tisztítod a wc-t, nagy baj, ha baktériumokkal van tele a fürdőd, nagy baj, ha havi bajod van, ha szőrös a lábad, ha izzadsz, ha lihegsz, nagy baj, ha pl. tejet iszol, gabonát eszel, a búza nem jó, a hús nem jó, hagyd abba, majd én megmondom, csak figyelj rám és kövesd” és aztán bemutatja, hogy szerinte mi az igaz út, hagyd el ezt-és-ezt és akkor, de csak akkor a szellemi lét egy magas fokára fogsz lépni, kivételes leszel, mert csak olyan termékeket fogyasztasz, amik nem tesznek tunyává, amik nem teszik tönkre a szellemedet, fizikumodat… ELÉÉÉG!

Valaki ragadja már meg őket, és dugja egy verem mélyére, kenyérrel és vízzel egyetemben, és hagyjuk, hadd essen rájuk az eső, süsse őket a nap, dideregjenek éjszaka… Mind a kettő (tíz száz). És csak akkor jöjjenek elő, amikor ordítva és sírva kiabálják, hogy

- Elnézést, jaj, elnézést, hogy éveken át nyomtuk a magunk igazát, elnézést, hogy az embereket megtévesztettük, hogy az emberek szeretet-, önismeret-, útmutatás- és szép iránti igényéből gazdagodtunk meg, elnézést, hogy becsméreltük, aki húst /gabonát eszik, elnézést, mert nem az az ember fokmérője, hogy hogyan és mivel táplálkozik, mi csak egy lehetséges utat tudunk mutatni, és azt is csak azért, mert inspiráció által kaptuk, mindenki értékes, elnézést, hogy bárkinek az önbizalmát és önbecsülését megnyomorítottuk a szavainkkal, igen, ez egy kivételesen jó pontja a földnek, Magyarország egy kivételesen jó ország, kivételesen jók a fellelhető ételek és értékek, és igen, mindenki képes nélkülünk és tanácsaink nélkül is arra, hogy egészséges legyen, és boldog!

Ha a fények nem lennének, amik az utat kivilágítják, vaksötét lenne. Mész előre, követed a fehér nyilakat. Jó találkozni érett emberekkel, akikkel mersz önmagad lenni, szabad bármiféle arcod megmutatnod, nem sértődnek meg, nem mondják, végy vissza kisanyám. Meg fogom őket keresni, és megkérem, mondják el, mitől jó itt és most élni.  Addig is, bízom a magam, és mindenki belső útmutatójában.

(Képek: a filmben szereplő luxushotelek képeiből, és a már említett Gerhard Richter, ma is élő művész festményeiből.)

 

2011.03.21. 15:00

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

« Vissza a főoldalra
süti beállítások módosítása