Ma van e jeles nap. Sztori némi nem mindennapi "fás" élményemről.

A Temesvár melletti Buziásfürdő meghökkentő neve a wiki szerint az ómagyar buzjás, azaz bodzás szóból ered. Itt történt mindez. Kirajzottunk a helység ősparkjába, ahol 100 éves tölgyfák és fenyők álltak, mind óriásnagy, mellettük elveszett a csapat. Csupa színészpalánta, meg bábszínész, tanáraink neves művészek szerte a világból. Ennek a workshopnak Kovács Ildikó néni, a Kolozsvári Bábszínház rendezője volt az összeverbuválója. Mindazt, ami művészet, megpróbálta számunkra más aspektusból láttatni, belekóstoltunk a szobrászatba, kézművességbe, akik színészek voltunk, bábozni tanultunk, a bábosok pantomimezni, tai chiztunk, stb., stb.

Mindezek mellett Ildikó néni és a többi tanár a színészmesterségnek, illetve a társművészeteknek a természetbe való visszakapcsolódását próbálta nekünk megmutatni. Zenét improvizáltunk a talált kövekkel, ágakkal, vízzel. Megnéztük, hogyan hajlong a szélben a fa, és eltáncoltuk. Elénekeltük a szentjánosbogarak rajzását, megfestettük a nyár színeit, s ha valamelyikünk megbetegedett, masszázs- és akupresszúra segítségével hozta őt rendbe melegszívű pótanyánk, Rodica néni, az egyik idős bábszínésznő.

Ezen a kora délutánon mind, akik ott voltunk, kimentünk az ősparkba, ami csodamód érintetlen és élő, szinte hallod, ahogy szuszog benne minden fa és növény. Ildikó néni mesélni kezdte, hogy a fák különleges képességgel rendelkeznek, csak éppen erről nem tudunk, és a rohanásban nem is vesszük észre.

- Itt ez a tölgysor. A tölgy igen bölcs fa, a druidák szent fája, óriási erőt és szeretetet hordoz. A fák közül az egyik legfogékonyabb, mellette még a fenyő és a gesztenye a szeretet-fák. A fákkal meg lehet ismerkedni, megérezni a lényüket. Biztos van ilyen élményetek, hogy egy erdőnek milyen hatalma van az emberen… És most figyeljetek, mert ezt fogjuk csinálni. Ha találkozni akarsz egy fával, csak szemeld ki magadnak, és lassan menj oda hozzá. Légy derűs. Öleld át, és csukd be szemed. Hagyd, hogy az ereje átjárjon. Minden örömöt, ami benned van, próbálj átengedni neki. Később, akárhányszor arra jársz, menj és öleld meg. Tudom, hogy ez a mai világban nehezen kivitelezhető, meg az embert hülyének nézik, ha fákat ölelget nyilvánosan, pedig mi furcsa van benne? Nos, akkor elkezdhetjük?

Elkezdtük. Kerestem egy szimpatikus tölgyet, majd odalibegtem hozzá és átöleltem. Bizsergető érzés volt, egy pillanatra meg is néztem, ugyan nem hangyák mászkálnak-e rajtam, mert ez gyakorta megesik fák tövében, de nem. Mikor kipislogtam egy percre, láttam, hogy minden tanárunk, és az összes növendék szétszéledt, s ölelget egy-egy fát. Volt, aki kuncogott, mert mi tagadás, elsőre, úgy, hogy nem foglalkozol ezzel sose, vicces. Aztán elcsöndesültünk, és hagytuk, hogy legyen, aminek lennie kell. A fa pedig lenyúlt, felemelt az ágai közé, és azt mondta, na végre lányom/fiam. Találd meg gyökereid, aztán magasodj fel. Minél mélyebben vagy, annál magasabbra tudsz nyúlni.

Nem, ezt nem mondta, de valamit tett velünk, mert amikor Ildikó néni halkan kérte, hogy most már elég lesz, mind olyan megilletődöttek voltunk.

- A fa tárolja a neki adott szeretetet. Ha eljövünk hozzá, amikor bánatunk van, visszaadja a szeretetet, megnyugtat.

Hittük is, nem is, de attól kezdve, míg tartott a workshop, mindennap mentünk fát ölelgetni, és előfordult, hogy a parkon áthaladó civilek nemhogy nevettek volna, hanem beálltak közénk. Nagy csapatként, sok lúd disznót győz alapon, inspiráltuk a népeket. Néhányan karikatúrákat rajzoltak ezekről a fa-ölelgetésekről, mert mondanom se kell, az összművészet jegyében a „Rajzold ki magadból a fa-ölelős érzéseidet” is megtörtént.

Ettől kezdve akárhol laktam, kerestem egy viszonylag nem feltűnő zugot valami parkban, és amikor kevés ember járt arra, elmentem a kiszemeltemet ölelgetni. Voltak extrém példák is, pl. a kolesz előtt nem volt fa, de a tőszomszédságban, a rendőrség előtt igen. Elkezdtem éjfeleken és hajnalokon ott egy csenevész fenyőt ölelgetni. Biztattam, mint apóka a répát, nőj, növekedj óriási nagyra. A fenyőm pedig nekibuzdult, és félév múltán lehagyta társait, kimagaslott közülük. 

- Nézd, milyen nagy ez a fenyő a többihez képest - mondta egyszer egy barátnőm. 

- Jaja, mert ölelgetem.

-  Ölelgeted?

Elmeséltem a dolgot, és nem sokkal utána ő is notórius fa-ölelővé vált. Sok állomás következett azután, még otthon, Erdővidéken is rávettem anyukámat, aki vállalta, hogy sült bolondnak nézik, és velem együtt megölelt egy hatalmas tölgyet Bockerekben, a kaszálónkon.

Pár évvel ezelőtt a Tabánhoz közel laktam. Volt egy kiszemeltem, gyönyörű szép fa. Pont az út mellett, így csak este és hajnalban lehetett szabadon ölelgetni, nem mertem kockáztatni, hogy valaki meglásson. Egy nyári estén, mikor már fia lélek se járt, szépen átfogtam és szuszogtam önfeledten. Egy idő múlva valami kis zajt is hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, az állam leesett, mert pár méterrel odébb egy taxis nézett vissza rám szintén tátott szájjal, a nyitott autó ajtaját két kézzel szorongatva, szemében szent borzadály. Köhécseltem párat, majd még megsimogattam a fámat, és mondtam a taxisnak, hogy Hülye azért nem vagyok… de láttam, hogy fölösleges. Némán és fenyegetően követett a tekintetével, míg oda-oda sandítva elbattyogtam. Jót szórakoztunk utólag ezen a kedvesemmel, merthogy abszolút reál beállítottságú létére még ő is kedvencévé avanzsálta eme drágát.  Pár hétre rá, egy kellemes délutánon hosszú ruhát vettem magamra, és elsétáltam vele a fám/fánk/hoz, s legott kimondtuk a szavakat, egy-egy gyűrűt húzván a másik ujjára:

-         Ezzel a gyűrűvel eljegyezlek téged magamnak.

Írhatnék még a madarakról is, de máskorra hagyom. Boldog létet, hegyek, fák, erdők, madarak, emberek!