Egy skót

aki zimbabwei születésű és angol anyanyelvű, ír egy könyvet. Témája a botswanai No.1. Ladies detective agency /nyomozóiroda, és Mma Precious Ramotswe napi zsizsgése. A könnyű olvasmányt átfutja egy svéd divattervezőnő, és a színektől, hangulatoktól, a könyv enyhe humorától ihletődve megrajzolja ezt a világot, öltözékben kifejezve. A ruhák elkészülnek, a modell kiválasztatik, a kocsi előáll, és mindannyian elröpülnek Botswanába, hogy elkészítsék a 2011-es kora nyári katalógus fotóit. Röviden így születtek az itt látható képek.

A hölgy

Gudrun Sjödén, aki immáron 30 éve tervez ruhákat és enteriőröket, imádja a természetet, kollekcióinak forrása a világ különböző régiója, valamelyik évben pl. pont a magyar népművészet bűvölte el.

Egyáltalán nem csoda, hogy a botswanai táj és lelkület szépségét próbálja megragadni, és megmutatni pár különleges ruhára lefordítva.

A ruha mulandó, értéke délibábszerű, a funkcionalitás lenne a szerepe, de ennél mégis több, önkifejezési eszköz. Az öltözékek formai világa, színszimbolikája együtt alakult és alakul a Föld népeinek lelkületével, az Ember tudati- és lelki szintjével. Gudrun stílusa mindig a természet és emberi mivoltunk sokszínűségéből merít, ettől marad friss, bohém, népies, egyszerű, könnyed és egyedi.

Botswana

érintetlenül vad, ugyanakkor mohón szétkapkodott ország, szívében a Kalahari-val, tele drámával és értékkel, fél- és igazi drágakövekkel, gyémánttal és homokkal, napi gondokkal és bűvös színekkel. Nem épp az a hely, amire mindennap gondolnánk. Egyes törzsi férfiak táncában mégis a magyar néptánchoz hasonló sok közös elem van, pedig biztos nem tőlünk tanulták, és mi sem tőlük. Az ott lakó nép a zenét és mozgást egynek tekinti, ha énekelsz, akkor táncolsz is, ha táncolsz, énekelsz is. Nincs sok hangszerük, mivel ezek mindig a föllelhető anyagokból készülnek, a dob a fából, a síp a nádból, ilyesmi nem terem dúsan Botswanában.

Marad a többszólamú ének, és a pergő tánc. Az alapdallam áradó, nyugtató, derűs, nevettető. Közben megdöbbenve látom, hogy az ének arról szól, hogy a fiatalasszonynak meghal valakije, és elsiratja, közösen, a többiekkel. Hogy valóban így van-e ez, nem tudom, hogy ő, akinek a szíve darabokban, elől énekel, a többiek mögötte refrénszerűen, és mindezt gyönyörű dúrban, csak sokadszori hallgatásra tűnik elő a finom melankólia! Lehet a bánatról, a halálról, a veszteségről derűvel énekelni? Még sok dalban látom ezt a közös életmegélést, a dallam mosolyra késztet, az éneklőnek folyik a könnye. Azt mondják, Mozart akkor írta legkönnyedebb, derűs zeneszámait, amikor épp a legrosszabb passzban volt – azt hiszem, valami hasonlót láttam itt is...

A ruhák színvilága ezeket a sűrű, életteli pillanatokat idézi. Állatokat, amelyekből több van, mint az emberekből, és hát nem kiskutyusokat sétáltatnak ott az emberek, hanem ha kimennek „a természetbe”, akkor a vadak viselkedéséhez alkalmazkodnak, tudniuk kell nagyon lassan mozogni, vagy elsprintelni, hallgatni, suttogni, a lélegzetüket visszafojtani.

A fotózás

izgalmas volt, hol kapkodva, hol feladva, vagy fülelve, iramodva...

Botswanai zene itt, és itt, Gudrun Sjödén honlapja itt.