Vajha tenyerembe gyűjthetném házaitokat, és szétszórhatnám erdőn és mezőn,

Volnának a völgyek a ti útjaitok, a zöld ösvények az utcák, hogy egymást szőlőskerteken át kereshessétek fel, és ruhátokban a föld illatával járjatok.

De ez még nem lehet így.

Atyáitok félelmükben túlontúl közel gyűjtöttek össze benneteket.

És ez a félelem kitart még.

Hajlékotokat egy ideig falak választják el földjeitektől.

És mondjátok meg nékem, Orfalisz lakói, mitek van ezekben a házakban?

Mi az, amit erős ajtókkal óvtok?

Van-e békétek, az a csöndes akarat, amely megmutatja erőtöket?

Vannak-e emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között feszülnek át?

Van-e otthonotokban szépség, mely a szívet a fából, kőből faragott tárgyaktól a szent hegyig vezeti?

Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?

(Kahlil Gibran: A próféta, Révbíró Tamás fordítása)