Intimitás, vagyis kapcsolat önmagammal, veled, legbensőbb lényemmel, lényeddel. (Itt és itt volt már szó róla.) Ha önzetlenül segítelek, akkor közel kerülök hozzád? Hááát... Az intimitás több, mint egymás segítése. Az tök jó dolog, hogy egymást segítjük, de az intimitás valami ennél sokkal-sokkal mélyebb dolog. Olykor házaspárokat kérdezek arról, hogy mi a házasságotok célja, és csak annyit mondanak, hogy egy életen keresztül szeretnénk egymást segíteni, mert olyan nehéz az élet… Hát az olyan nehéz az élet, az stimmel. De erre nem kell megházasodni, szerintem.

Az intimitás azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyok lényem legbenső önmagával. Maga az „intimitás” szó is ezt jelenti egyébként. Intima, intimitás, annyi, mint belül lenni, bent lenni, bensőségben lenni. (És ugyanoda jutunk el: részt venni a saját életemben, bensőséges kapcsolatban önmagammal, azután veled.)

Az intimitásban van valami szakrális. Ugyanis ha valahogy kapcsolatba tudok kerülni a lényem legmélyével, vagy legalábbis ahogy megyek le, úgy nő az intimitás, és ebben van valami szakrális. Van valami nagyon mély szakrálisan élményszerű. A nagyon mély intimitásban tud Isten-élményünk lenni. Ez az, amikor a szerelmesek azt mondják, hogy tudom, hogy Isten egymásnak szánt minket. Mert valahogy nagyon mélyen eljutottak magukhoz, meg a másikhoz. Ezért az intimitásban van valami nagyon mélyen egyetemes, ami hihetetlen mélyen összeköt bennünket.

S akkor itt egy másik, amit keresztény emberek is olyan nehezen értenek meg. Az intimitás a létezéssel függ össze, nem a magatartással, és a teljesítménnyel. A kultúr-kereszténység gondolja azt, hogy az intimitás a magatartással és a teljesítménnyel függ össze. Vagyis, hogy akkor kegyeskedem téged szeretni, akkor kegyeskedem veled egy bensőséges kapcsolatra igent mondani, hogyha te rendes vagy, ha te jó vagy, vagy ha teljesítesz. A kultúrkeresztény ember így gondolkozik. És megengedi magának, hogy szeretetlen legyen azért, mert a másik ezt vagy azt csinálta. Ha én a legbensőségesebb kapcsolatban is föltételes módba teszem a szeretetet, vagyis tönkreteszlek az elvárásaimmal, akkor ott nem fog tudni intimitás megjelenni. Az elvárás dögleszti az intimitást. Ugye, ez a szempont kiegészül azzal, hogy persze én szabadon elköteleződtem ebben a kapcsolatban. Tehát nem arról van szó, hogy nem adok bele apait-anyait. Ezt én az egyik legnagyobb nehézségnek látom, hogy a templomba járó emberek ezt valahogy fölfogják. Mert a vallást valami erkölcsi dolognak tartják sokan, ilyen vallási megnyilatkozásokkal cukrozva. Azt gondolják, a vallásos ember a jó ember, aki plusz még ilyen imákat is mond. Vagy valami ilyesmi.

Az intimitás egy élményszerű, tapasztalati dolog. Régen rossz, ha csak a fejemben tudok róla gondolkodni. És nem egyenlő az önvizsgálattal, vagy a meditációval. Amikor önmagamat vizsgálom, önmagamra reflektálok, akkor az nem intimitás, hanem önmagam megfigyelése. A mély intimitásban éppen hogy egy vagyok magammal. Nem megfigyelem magam, hanem itt bent vagyok. Az benne a tök jó. Ezért egy nagyon mély intimitásban valami olyasmi élményem van, hogy most tudom, hogy ki vagyok, ugyanakkor meg is tudom mondani magamnak, hogy ki vagyok. Hogy hát ez vagyok. Amikor egy nagyon mély intimitásban vagyok, akkor mondhatom ki, hogy „most tudom, hogy ki vagyok”. És de szeretnék így élni, hogy ezt mindig tudjam! 

Szöveg: Pál Feri, róm.kat. pap, pszichológus, kommunikáció szakos egyetemi előadó. Képek: vakrehjem.com

Ha tetszik a bejegyzés, kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson.  A blogot  itt  like-olhatod. Köszönöm szépen :)