Törékeny, finom színesceruzái voltak, olyan szép színekkel, amilyent szerintem ma semmilyen gyár nem tud. Ezekkel festette virágait, olyasmiket, mint ezek itt, átmásolta a bútorokra, ládákra, majd apró gonddal húzta az ecsetet, lopott időben, amikor mindenki aludt, a lámpát nagyon közel vitte a rózsákhoz, hogy az árnyalatok finomságát hangsúlyozni tudja. Volt, hogy hajnalban kelt, hogy láthassa a színeket, s még mielőtt az állatokhoz kimegy, gyorsan megfesthessen pár violát, rezedát, és mire a többiek koslatni kezdenek, megszáradjon a festék.

A szoba, ahová vendégként szállásolt el, csupa antik bútorral megrakva, a lepedőn arasznyi, kézzel horgolt csipke, az ablakon is ilyesmi, nehéz szag, hogy utáltam ott lenni! Az ingaóra uralta a szobát, olykor megállította a kedvemért, ha már könyörögtem, hogy nem tudok tőle aludni. Nem szerettem a habos tejet, amit porcelán csészében rakott elém, a nehéz villákat, késeket, nem szerettem, hogy ritkán beszél velem, nem értettem, miért énekel sanzonokat, és minden nyáron miért mutatja olyan örömmel: Nézd csak meg, milyen szép piros ez a ribiszke! Sokára tudtam meg, hogy a sanzonok a fiát idézik, nagybátyámat, aki énekelt, rádiós felvételek is készültek vele, de igen korán meghalt, amikor épp csak kiteljesedhetett volna. 

A nagymamám. Akinek egy szaváért most megadnék bármit, kincset a kincseimből, aki azt mondaná most is, mint akkoriban: Szép vagy.

Nagymamák és nagypapák hosszú sora áll mögöttünk. A dédin túl már a nevüket se tudjuk, de a sorsuk itt áramlik a létezésünkben. Van, hogy folyton mellé nyúlunk, elrontjuk az életünket, képtelenek vagyunk nem-szenvedni, csak, mert lélekben bűntudatunk lenne, ha nekünk jobb lenne, mint valamelyik szenvedő felmenőnknek, akiről a felszínen, mellékesen nem is tudunk.

Ezekről a pszichikai összefonódásokról mesél Bert Hellinger, és arról, hogy nekünk, az utódoknak az a dolgunk, hogy saját életünket éljük, ne akarjuk kiegyenlíteni az elődök számláját, jót tenni a családi "fekete bárányokkal". Mert nincs hozzá jogunk. Én kicsi vagyok, nagymama, te nagy vagy. Én kicsi vagyok, anya, apa, te nagy. Tisztelem a sorsod, és meghagyom neked. Kérlek, nézz rám szeretettel, hogy én az életemet örömmel élem.

Ő pedig, mi mást mondana, mint:

Szép vagy.

Rövid az élet, éld. Ritka a szeretet, ragadd meg.

Haszontalan a düh, dobd el.

Szörnyű a félelem, nézz szembe vele.

Az emlékek édesek, őket ápold.

Örülök, ha boldog vagy, édes, drága kicsi-kis gyermekem, kicsi-kis ük-ükunokám.

Képek forrása: 16. századi virág-vízfestmények (az ük-ük-ük nagymamától) innét. Családi fotókollázsok innét. Hölgy pohárral, és szavak innét. A Hellinger-terápiáról itt. 

Ha tetszik a bejegyzés, kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. A blogot itt like-olhatod. Köszönöm szépen :)