Amikor a kisváros felé közeledtünk, ahol szállásunk volt, nyugtalanul konstatáltam, hogy ez nem olyan hely, ahonnét reggel, az ágyból kiugorva kiszaladsz a teraszra és máris előtted a gyönyörű tenger. A ház, ahol ezt a múlt nyáron megéltem, a Kvarner-öbölben lévő kisvárosban áll, minden utca rétegesen húzódik egymás fölött, lépcsőzetes elrendezésben a hegy oldalában, melyet a tenger közvetlen közelről ölelget. Az utca felől belépsz a házba, a legfelső emeletre, ott egyből találsz egy lakást, és így, a lépcsőházban lefele lépkedve mintegy 3 emeletet, a földszintre jutsz. Érdekes. Föntről indulsz, és lefele haladsz. Bármelyik lakásból mész ki a teraszra, a tenger és a hegyoldal azonnal eléd tárul.

Most nem így volt. Sukosan (ejtsd: Szukosán) nem a hegyoldalban, hanem a síkvidékű tengerparton épült. A házunk mindenféle mai közönséges lakóépület egyike, kívül még csak-csak, de belül nem túl szép, és akármelyik ablakon néztem ki, csak falak és aszfalt. Ez volt az első csalódás, mert evidenssé vált, hogy itt nem fogunk a tengerrel kelni és feküdni. Ha tengert akarsz, gyalogolj. Nem is kellett nagyon sokat gyalogolni, és végülis azok az utcák, amelyek a település magvát képezték, nagyon szépek, hordozzák a déli hangulatot, de valami más is van itt, némelyik épület kis erkélyei láttán fölsejlik Velence.

Zadar, mely Dalmácia egykori fővárosa, mintegy félórás útra tőlünk. Gondolkodtam ezen, ha a hegy oldalában élsz, kicsit nehezebben mozdulsz ki, az elemekkel erős kapcsolatban állsz, a házad körül szívós növények sarjadnak, főzöd, amit a tenger és a sovány föld ad, aztán ülsz és nézel és sohase tudsz betelni a látvánnyal.

Egy akármilyen lapos házban pedig nincs semmi látnivalód, úgyhogy kényszerűségből is ki kell mozdulnod, tehát másokkal gyorsan kapcsolatba kerülsz, nem tudsz bezárkózni, mint a kagyló, beszélsz, jössz-mész, ez tehát sokkal mozgalmasabb életforma, mint a hegyvidéki. Az egyik egy befele megélt mozgalmasság, ez a kifelé való.

A hegyek persze itt is megvoltak, karéjként íveltek körbe, ezek azok a furcsa, kemény terméketlen hegyek, amelyek szinte áttörhetetlenek, folyó nem siklik rajtuk, a növények is csak középmagasra nőnek, erdő nincs, csak ez a kusza, karmait az ég felé növesztő gyér fa-cserjés. S a kisváros legtöbb épülete ilyen szürke, kőfalú, színek csak néhány épületen.

Már régebben is gondoltam erre, hogy a táj, ahol lakunk, valóban hozzá hasonló embereket szül. Mi, magyarok (sok magyar szót halottunk arra, naná, Horvátország még valamelyest megfizethető a középszint számára), sokkal törékenyebb testalkatúak vagyunk, mint a Dalmácia szülöttei, akiknek válla, mint Zadar városfala, háta és ereje, mint ezek az égbe nyúló, szürke csonthegyek.

Zadarban az ókori emlékek a mába nőve léteznek, lépésenként lehetne fotózni valamit. A tenger itt is áttetsző kék. A város „pesti” oldala ipari jellegű, akárcsak az előváros, ahonnét türelemmel beközlekedünk a szép részekre. Nem tudom, ezek a települések, és ez a nép vajon milyen lehet úgy, alapjaiban. Házait az idegen hatás alatt építette, később ez vált természetessé, a sikátorokban néhány domináns szín a meghatározó, az utcácskák szögei tökéletes másai egymásnak, és ha idegenként elindulsz, 2 perc alatt egy utca-labirintus foglyává leszel, ahonnét csak egy helyi ismerős tud kivinni, térképet magyarázva. Vajon a dalmát nép átemelte-e a hódító Bizánc, majd Velence mindennapos jelenlétét értékrendjébe, jellemébe? Vajon ez is olyan lehet, mint a mi török örökségünk? Nem tudunk róla, de hordozzuk. 

Képek: Sukosan

{Képek: Lázár Márta, Feng shui trend blog}