Almitra már több mint harminc nyarat számlált, amikor úgy döntött, otthagyja otthonát, és a templomba vonul, hogy látnoki képességeit az emberek és az égiek szolgálatába állítsa.

Nem esett nehezére színes ruháit jellegtelenre váltania, s a szoba, amiben attól kezdve lakott, egyszerű fülke volt, faággyal, mosdótállal, korsóval. Házát, amelytől elbúcsúzott, s aminek minden szegletét gondos kézzel alakította évtizedeken át, attól kezdve hűséges szolgálóira bízta, és a városon átutazók rendelkezésére bocsátotta. Az ellátásért fizetett pénzt a szegények és a templom javára fordította.

Almitra különös tisztelettel tekintett a városban lakó tanítóra, ki immár tizenkét éve várta, hogy megjöjjön hajója, s visszavigye őt születése szigetére. Ezen a napon a hajó megérkezett, s Almusztafa szívében az öröm felrepült. Ahogy a hegyről alá ereszkedett, mégis szomorúság fogta el, hiszen tizenkét éve szórta a jóság ajándékait a földeken, az emberek között. Miközben lépdelt, látta, hogy férfiak és nők a távolban elhagyják földjeiket és a szőlőskerteket, és sietve indulnak a városkapuk felé.  Hallotta, hogy az ő nevét mondják. Mikor belépett a városba, minden ember elé jött, és mind
kiáltozott, mintha egyetlen hang szólott volna: Ne menj el mitőlünk! Holdtölte voltál éjszakánkban, és ifjúságod adott nekünk álmodni való álmokat, árnyékod fény volt az arcunkon. Nagyon szerettünk téged. De szeretetünk nem szólalt meg, és fátyol
takarta azt. Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik. De ő nem válaszolt. Csupán fejét hajtotta le, s akik közel álltak hozzá, látták, hogy mellére könnycseppek hullnak. Akkor ő meg az emberek a templom előtti nagy térre mentek. A szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve. Papnő volt. Az asszony köszöntötte őt:

Isten prófétája, ki a legvégsőt keresed, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el nékünk az igazságot. Magányodban őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is ébren figyelted. Most tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el, ami néked a születés és halál közöttiekről megmutattatott.

És ő így felelt:

Orfalisz népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most is lelkeitekben él?

Akkor Almitra azt mondta: Beszélj nekünk a Szeretetről.

Ő fölemelte fejét, az emberekre nézett, és csöndesség szállott rájuk. Aztán fennszóval ezeket mondta:

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt, jóllehet minden útja nehéz és meredek. És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat, jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának, jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedéseteket segíti elő, azonképpen nyeseget is. Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, Akképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.

Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának. Kicsépel, hogy mezítelenné váljatok. Megrostál, hogy megszabadítson a pelyvától. Fehérre őröl és megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek; És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok. Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,

Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából. A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom". És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat. A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.

De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok: Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát. Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját. Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok; És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok. Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad; Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek; Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza; S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

   {Források: Lázár Márta, Kahlil Gibran: A próféta, Révbíró Tamás fordítása, Képek: ryaddyor.com}

Ha tetszett a poszt, kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson.  A blogot  itt likeolhatod, és gyere máskor is! Tartalmas posztokkal várlak. Szép napokat :)