Nem véletlen, hogy valamikor a '90-es évek végén a feng shui, és később a klasszikus feng shui közel lopózott a szívemhez. Életem folyamán rengeteg helyen laktam, a két kezem-lábam nem elég hozzá, hogy összeszámoljam... Az a ház, amiben legutóbb otthon lehettünk, kicsit érzékeny csontozatú volt. Lenge falain néha a szél is átlehelt, ha a hegyen legördülve végig söpört a völgyön, ennek ellenére éreztük, hogy szeretettel ölel át.

Annyira hittem, hogy ez a hely az otthonom, és annyira hittem, hogy minden mozzanat, ami a jövőnket érinti, e helyhez fog kötni, nem kell elmozdulnunk, szépen eltelik itt egy jó adag idő. Ám a hit gyakran nem elég. Már amikor az eredményre vártam - egy megmérettetésen esett túl az egyik gyermekem, s ettől tettem függővé, hogy hol maradunk - sejtettem, hogy valamiért nem fog ez sikerülni. Hallgattam mindennap az énekeimet, közben teltek a napok és úgy éreztem, egy napsugár szálába kapaszkodom, és alattam a végtelen óceán hömpölyög, és senki nincs közel és távol. Amikor megkaptuk a választ, összeomlott minden védőbástyám, és tudtam, hogy semmit nem tehetek. És hogy a miértjeimre soha, senki nem fog válaszolni. Illetve annyit, hogy csak. És hogy "mert". 

Mert sokszor nem elég hinni, akarni, könyörögni, meditálni, kérni, sokszor nem elég megsemmisülni a vágytól, hogy Istenem add meg, jaj kérlek, kérlek, hadd teljesüljön, hadd... nem elég. Mert az a hely, az az út, ház, ember, munkahely, állás, szóval vágyunk és álmaink tárgya nem az utunk szerint való. Nem kompatibilis azzal, amik mi vagyunk, hiába érezzük annak. És nem sikerül, bármit teszünk. 

Van ugyanis egy egyéni utunk, nem mondanám, hogy eleve elrendelt, inkább azt, hogy személyiségünkből, sorsunkból, génjeinkből összeállt kód, amelyhez vagy passzolnak az események, személyek, történések, helyek, vagy nem. Amikor nagyon passzol minden, akkor nyugalom születik, harmónia, béke. 

Ezt fejezi ki az a gondolat is, amit a klasszikus feng shuiban szívesen idézünk, hogy minden dolog sikerét három komponens alkotja: a megfelelő tér, a megfelelő idő és a megfelelő ember(ek). Ha egy ezek közül hiányzik, attól még létre jöhet, sikerülhet a dolog. De ha kettő hiányzik, akkor nem áll össze, bármit is teszünk. 

Nem tudom, mi nem passzolt akkor, amikor az a nap eljött az egyszerű "nem"-mel a homlokán. És talán sosem fogom megtudni. Fájt otthagyni azt a házat, újat keresni, abba beköltözni, és nem tagadom, most is fáj, hogy útra kelünk ismét, minden holmink dobozok, zsákok, papírok erdejében, és közben fáj és közben nem tudom, milyen lesz, és próbálok nem félni, mert már nem vagyok az a vad, bátor acél-erejű nyíl, hanem meghajló nádszál vagyok, sás, egyszerű, hasznos és dísztelen. 

Megfigyeltem, hogy amikor a legnagyobb a szenvedés, akkor az segít, ha a jelenre koncentrálunk, csak egy perc teljen el, csak egy óra, kettő. Úgy pereg el az életünk, mint a ruhára száradt sárcseppek, vagy mint a hegyről leomló vízesés elporló szemcséi.

Nem veszítettem el és nem adtam fel a reményt, de az, hogy újra költözünk, hogy ismét egy soha többé-t élünk át, hogy lezárunk egy utat, amelyre többé nem lépünk, ismét törékennyé, csöndessé tesz. Néztem a csillagokat, amik mindig elkísérnek, és közben valahol hálás is vagyok, mert létezik egy erősebb akarat, ami sorsomat sodorja, és amíg van egy maroknyi föld a talpunk alatt, addig kisarjasztja belőle a füveket, felkölti a bogarakat, szárnyaikat röpteti, majd ősz hűvösével megdermeszti őket, a tenger monoton, örök imáját, a lélegzetünket, a kezdés-befejezés köreit áramoltatja, és a lépteinket arra az útra vezérli, amely illik a lényünkhöz. Így találunk új otthonra, így reméljük, hogy az az otthon minket befogad, falai át fognak ölelni és megtartanak. 

 {Képek forrása: google, pinterest}