Március idusának tiszteletére visszapillantottam, miként diktált a divat (- trend és magazinok) akkoriban férfinak-nőnek egyaránt, s mint viselkedének uraink, a szabad-vágyó lelkűek. Ízleljük meg kissé.
***
Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken szilszkin prémgalléros télikabát van; a másikon rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk, sárga szegfűvel a gomblyukában; - fehér kravátli a nyakán.
Az elébb jövő lassú járású úriember, aki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal atlétaalak, ez hármasával szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.
- Szolgája, Perukker úr!
- Alászszolgája, Dobokay úr!
A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név: “Meritorisz Zeno”, s ott becsenget. Sokáig jönnek az ajtót kinyitni. Azalatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.
- Ah! ön is ide igyekezik?
- Tetszett már csengetni?
- Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.
- Hát ma itt estély lesz?
- Utolsó az évadban. Sokat ígérő programmal. Hát ön nem arra jött?
- Nem. Engem az úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.
- Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?
- Ezúttal célomon kívül esik.
- Kár. Igen jól mulatna.
Ezalatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta fel a libériáját. Két másik szolgálattevő lélek éppen nagy neglizsében iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.
- Méltóztassék! - kínálta a kurta felöltős a szilszkingallérost az elsőbbséggel.
- Kérem, uram - kínálkozék az vissza.
- No, no. Aetas praecedit. (A koré az elsőbbség.)
- Hány éves ön?
- Harminckilenc.
- Én meg harmincnyolc.
- Akkor ön csókol nekem kezet, s nevezhet urambátyámnak.
Az előszobában az inas le akarta segíteni az urakról a felső kabátjaikat.
- Hagyja, Jean - monda Dobokay úr -, tele a kabátom zsebe írásokkal, amik velem akarnak jönni.
- De csak nem akar ön felső kabátban táncolni? - jegyzé meg Perukker úr.
- Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a színházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még most csak kilenc óra. Valamit hoztam, ami az estély programjához tartozik: ettől akarom a gályámat - hogy is mondják csak a hajósok? “löschen” - kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben megjelenni.
Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.
- Csak hagyja rajtam. A szalonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom a szokást; most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.
S azzal mind a ketten magukkal vitték az utcai toalettjüket a terembe, ahol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani, míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A szalonban sötét volt még és hideg.
A harmadik inas pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.
Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt percig: annak okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.
Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr Perukker úrnak:
- Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal.
Perukker úr felnézett a csillárra.
- Ügyvéd úr hozzászokott a titkok kiderítéséhez.
- Bankár úr pedig a titkok megőrzéséhez.
Ezen aztán mind a ketten nevettek egy kicsit.
- Mondja csak, Dobokay úr, három inast tartanak Meritoriszék? - kérdé Perukker úr.
- Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, aki az ajtót nyitotta előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, akit estélyeken kölcsönkérnek; a harmadik pedig a Dobos pincérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja, s egyúttal pincért is küld hozzá inas-livrée-ben.
- Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.
- Hanemha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast, ezüstöt, porcelánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S Meritoriszék és Vigárdyék úgyszólván egy családot képeznek. Honni soit, qui mal y pense.
- S fényes programja lesz a mai estélynek?
- Sőt exorbitáns. Egy Párizsból jött hegedűművész fog Sarasate-t mímelni. A nem annyira szép, mint köpcös királyi tanácsosné feledteti el velünk Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie, amit a háziasszony írt, s maga fog felolvasni.
- Ah! Hát a háziasszony Schöngeist?
- Magyarul “deliszellem”. Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.
- Hát a háziúr miféle instrumentumon fog remekelni?
- Óh, az csak a börzén kottáz és nótáz.
Dobokay úr nagyot nevetett a saját szójátékának.
Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá, hogy:
- Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a “kotiren” és “notiren” mesterségét.
A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a toalettjét, s néhány perc múlva átjön az elfogadóterembe.
- No, akkor én elhordom magam innen! - monda Perukker úr - nem várom tovább a nagyságos urat. Majd megtalálom a Stájngasznernél. Jó mulatást!
- Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? - kérdezte az etikett-tudó Jean.
Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy “tovább”.
Az inas kikísérte az előszobaajtóig.
Dobokay Alasztor egyedül maradt a szalonban, ideje volt magát a tükörbül megnézni.
(Jókai Mór: Tégy jót - részlet)